örökségvédelem

A 20. század fordulója a magyar temetői művészet fénykora. Az egykor páratlan igényességgel megépített kripták és síremlékek jelentős része azonban a családok kihalása és az államosítások miatt mára a pusztulás szélére került. A Fiumei úti Nemzeti Sírkert ebből a szempontból szerencsés kivétel: sírépítményeinek többsége jó állapotban van. A Maloschik-családé azonban a szomorú kivételek közé tartozik: negyven évnyi gazdátlanság után ugyanis csak a rendszerváltáskor kapták vissza a családi mauzóleumot. Azóta küzdenek a dédnagypapa által építtetett, egyedülálló szecessziós műemlék megmentéséért, amelyet öt év múlva mégis elveszíthetnek.

Angyalok a Malosik-mauzóleum kápolnájában. Fotó: Őry Dániel

Maloschik Edittel és Klárával a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben találkozunk. Edit jól ismeri a temető minden zegét-zugát, hiszen az átlagosnál jóval több időt tölt itt: a híres szecessziós árkádsor végén, Jókai és Ady sírjai között ugyanis az ő családtagjai nyugszanak a dédapa, Malosik Antal által építtetett mauzóleumban, amely a temető legnagyobb és legszebb síremlékei közé tartozik.

Látszólag szimpla kockaház, mondjuk a hetvenes évekből. Fehérre vakolt, háromszintes, elhagyatott tömb, homlokzatáról pereg a vakolat. És valójában? Az első megvalósult modern középület Magyarországon, a kislakás-építés mérföldkőnek számító alkotása, Molnár Farkas és Fischer József, a nemzetközi stílus két úttörőjének közös munkája. 1936-ból... Az egykori pestújhelyi kórház személyzeti épülete évtizedek óta a pusztulás szélén áll, építészettörténeti jelentőségéhez egyre méltatlanabb állapotban.

Nehéz elhinni, hogy ez az épület...

...egykor így festett. (Forrás: Tér és Forma 1937/1, fotó: Máté Olga - Haar Ferenc) 

A két világháború közötti modern magyar építészettel a hatvanas évektől kezdett foglalkozni a hazai építészettörténet, elsősorban egy-két olyan úttörőnek köszönhetően, mint a szakdolgozatát 1961-ben ebből író, majd azt 1972-ben könyvben is megjelentető Gábor Eszter. Az interbellum haladó gondolkozású építészeinek, akik az 1929-ben alakult CIRPAC (Comité International pour la Réalisation des Problemes d'Architecture Contemporaine) csoport köré tömörültek, igen hányatott sors adatott. A CIRPAC három alapítója közül az 1934-ben Londonból hazaköltöző Breuer Marcell jelentkezését az Építészkamara nem fogadta el, így nem maradt más választása, mint az emigráció – soha nem épült fel háza Magyarországon. Molnár Farkast, aki Breuerhez hasonlóan szintén Bauhaus-diák volt, 1932-ben kizárták a kamarából, majd négy év múlva visszavették, hogy aztán ez 1938-ban megismétlődjék. A szocdem Fischer Józsefet pedig aktív politizálása miatt zargatták folyamatosan. Kettejüknek szinte csak magánberuházásokban jutott lehetőségük, hogy bizonyítsák progresszív elképzeléseik életrevalóságát. Fontos, szinte egyedülálló kivétel a pestújhelyi kórház személyzeti épülete.

Csütörtökön debütált a Zsolnay Kulturális Negyed család- és gyártörténeti kiállítása, amellyel lezárult a hosszú évekkel ezelőtt a Pécs2010 program kulcselemeként indult fejlesztés. A megnyitó apropója a hamarosan kezdődő  I. Zsolnay Fesztivál. A ma a gyár volt területén található, majd 80 000 négyzetméter alapterületű Zsolnay Kulturális Negyed olyan komplex egész, amely részegységeivel nemcsak kulturális és építészeti, de a Zsolnay család örökségének megőrzése szempontjából is fontos része Pécsnek. 

A cél: a család múltjának, eddigi hagyatékának bemutatása az innováció és a kreativitás jegyében. Utóbbi kettőre – a mai kor emberét elnézve – igenis szükség van, a fogyasztói szokások megváltozásával már nem elég a nyers információ-átadás, egy színes-szagos, kézzelfogható és látványgazdag élményt kell az odalátogatónak nyújtani. A csütörtöki bejáráson mi is részt vettünk - benyomásaink alapján állíthatjuk: úgy tűnik: a célt sikerült elérni.

Decemberre elkészülhet Christchurch új katedrálisa, mégpedig a japán Shigeru Ban innovatív tervei szerint. A 700 fős építményt ideiglenes jelleggel, húsz-harminc évre tervezik, ahogyan erre a neve is utal: Transitional Cathedral, azaz Átmeneti Katedrális.

A budai Király fürdő jelenlegi állapota igencsak ellentmond nevének: nem nyújt túl előkelő látványt. Pedig a hányatott sorsú létesítmény törökkori magja majd ötszáz éves, és a folyamatos átépítések, újítások, toldások-foldások ellenére is híven visszaadja az autentikus török fürdők hangulatát. A másfél milliárdos felújításhoz a tervek már elkészültek, talán előbb-utóbb pénz is kerül.

A Király fürdő a hatvanas években. Fotó: Fortepan

A korabeli forrásokban Horozkapu ilidzsazsi (vagyis a Kakaskapu fürdője) néven emlegetett Király fürdő építését még 1565-ben, Arszlán pasa uralma alatt kezdték meg, majd a munkálatok nagyobbik részét utóda, Szokolli Musztafa, a „nagy fürdőépíttető budai pasa” regnálása idején fejezték be. Jelenleg is üzemelő, de legalábbis álló török eredetű fürdőink (a Király mellett a Császár, a Rác és Rudas) mind ekkoriból, a hódoltság kezdeti idejéről származnak, hiszen a fürdőzés az oszmánok mindennapjainak és rituális életének is kiemelten fontos része volt. Kettős funkciójuk, a tisztálkodás és gyógyítás miatt a létesítmények egykor alapvető szükségletet jelentettek – ma pedig a fennmaradt néhány dzsámi, türbe és minaret mellett az egykori oszmán építészet tanúi.

Egy évvel azután, hogy az MMS-skála szerinti 6.3-as erősségű földrengés sújtotta Új-Zéland déli szigetének fővárosát, a város vezetése bejelentette: ebben a hónapban nemzetközi ötletpályázatot írnak ki a lakásprobléma megoldására és a főtér áttervezésére.

Az anglikán katedrális a földrengés után. Kép: Wikipédia

Új-Zéland második legnagyobb városát, Christchurch-öt 1856-ban alapították brit telepesek. Belvárosát építészetileg az ezt követő évtizedekből származó, neogótikus stílusú épületek határozzák meg, mint a város anglikán székesegyháza, a Christchurch Cathedral, vagy a The Press székháza. Mindkét épület nagymértékben sérült a 2011 februárjában történt földrengésben; utóbbit 2011 nyarán bontották le, a katedrális lebontását azonban (ahogy ezt egy korábbi cikkünkben írtuk) csak egy évvel a katasztrófa után rendelték el. Gyakorlatilag az egész belváros áttervezésre és újjáépítésre szorul, mely amellett, hogy műemléki szempontból hatalmas veszteség az országnak, remek lehetőség arra, hogy az aktuális trendeknek megfelelő, fenntartható városközpont születhessen meg – és ezt a városvezetés is felismerte.

1912-ben, éppen száz éve épült a 6. kerületi Nagymező utca 8. szám alatt Ernst Lajos háza. Az épület, amely egyszerre lakóház, múzeum és mozi volt, jól illeszkedik a környék színházakkal teli (innen a pesti Broadway elnevezés), kulturálisan pezsgő arculatába. Az épület emellett a Nagymező utca ezen a szakaszának legfiatalabbika és egyben legnagyobbika mind a mai napig, sőt, a kutatások szerint Budapest első ötemeletes háza is.

De ki is az a bizonyos Ernst Lajos és miért építtette a házat? Az 1872-ben, gazdag kereskedőcsalád gyermekeként született Ernst már az 1880-as években műalkotásokat gyűjtött – leginkább a magyar történelmi alkotások érdekelték, de mindemellett a kortárs művészeti törekvések híres pártfogója, mecénás és műkritikus volt egy személyben. A századfordulóra addig otthonában őrzött gyűjteménye olyan tetemesre nőtt, hogy komolyan el kellett gondolkodnia, hogyan és hol állítsa ki műtárgyait. Ekkor talált rá a Nagymező utcai telekre.

65 évig működött, évtizede áll bezárva az Átrium mozi Budán. Kozma Lajos fantasztikus épülete a két világháború közötti magyar építészet egyik remek – ráadásul szinte teljes épségben megmaradt. A főváros tavaly decemberben eladásra hirdette meg, így újra felcsillant a remény: kinyithat az Átrium.

Hosszas várakozás után 1928-ban született meg az a rendelet, amely lehetővé tette és szabályozta az új filmszínházak tervezését és megépítését Budapesten. Három mozi létrejötte köthető ehhez az időszakhoz: a Duna (ma: Odeon-Lloyd), az egykori Simplon a Bartók Béla úton (megszűnt), és az Átrium a Margit körúton.

Végleg elbontják az új-zélandi Christchurch katedrálisát, amely a tavaly februári földrengésben rongálódott meg súlyosan; a ledőlt tornyú épület képe a pusztítás szimbólumává válva bejárta a világsajtót. A júniusi és decemberi rengések tovább rontottak az épület állapotán, a korábbi remények, amelyek szerint helyreállítható lenne, mostanra szertefoszlottak.

Egyre kevésbé hallják a Parlamentben az építészeti szervezetek szavát. Néhány nappal ezelőtt jelent meg a Magyar Építész Kamara és a Magyar Mérnöki Kamara vezetői által szignált állásfoglalás, amely alapján a szakma szinte semmivel sem ért egyet a kormánynak a Puskás Ferenc Stadionnal kapcsolatos terveiből – és nem értik azt sem, hogy őket miért nem vonták be a projekt előkészítésébe. Az elmúlt hónapokban szinte csak arról érkezett hír, hogyan kerülik meg az állami beruházásoknál a közbeszerzésekkel és a tervpályázatokkal kapcsolatos szokásokat és elvárásokat. A Puskás Ferenc Stadion ügye valóban szakítópróbának ígérkezik, miután a Budapesti Építész Kamara korábban felszólította tagjait: pályázat nélkül semmiféle munkában ne vegyenek részt a stadionnál.

A Népstadion makettje egy felvonuláson a Hősök terénél, az ötvenes évek elején. Fotó: Fortepan

Egy új, Kárpát-medencei jelentőségű központi sportaréna létrehozása a főváros és a kormány első számú építészeti célkitűzései között szerepel. Tavaly erre még az egykori Népstadion teljes bontásával láttak csupán lehetőséget, tekintet nélkül az épület műemléki védettségére. Február elején aztán nyilvánosságra került: a Magyar Labdarúgó Szövetség kezdeményezésére, negyvenezresre redukált befogadóképességgel mégis megmaradna az épület, legalábbis a következő néhány évben, és 2015-re mellé kerülne egy új, 45 ezer fős, de alkalmanként hatvanezresre bővíthető új stadion. A többmilliárdos beruházás ezen részleteiről a közvélemény az Országgyűlés Sport- és turizmusbizottságának elnöke, Bánki Erik egy televíziós nyilatkozatából értesülhetett, de nem járt sokkal jobban a hazai építészszakma sem: Vígh László kormánybiztos január 30-án és február 7-én már a kész koncepciót tárta a Magyar Építész Kamara és a Magyar Mérnöki Kamara részvételével rendezett szakmai fórum elé. A két szervezet február 13-án adott ki közös szakmai véleményt a látottakkal kapcsolatban, amiből az derül ki: szinte semmivel sem értenek egyet.