Ma alighanem a „hobbit-lak” jut először eszünkbe róla. Felépülte idején, 1976-ban azonban a Duna Étterem a modernista klisék elleni lázadást és a tervező tánc- és mozgástanulmányainak izgalmas tanulságait képviselte. Ma is megvan, szinte a felismerhetetlenségig átépítve – ez az oka annak, hogy még a szentendreiek közül is kevesen tudják: a HÉV-végállomástól egy kőhajításnyira, a Postásstrandon áll egy Makovecz Imre tervezte épület.
Makovecz Imre szentendrei Duna Étterme újkorában
A szentendrei épület persze nem foglal el meghatározó helyet a hatalmas Makovecz-életműben. De érdemes tudni, hogy tervezése előtt néhány évvel az építész épp éttermei miatt kapta (egyetlen) Ybl-díját. 1959-es diplomázása után ugyanis Makovecz három évig a BUVÁTI-ban dolgozott, majd 1962-től majd egy évtizedig a SZÖVTERV irodájában. A hivatalosan Szövetkezeti Tervező, Kivitelező és Üzemszervezési Vállalat névre hallgató, természetesen állami intézmény elsődleges feladatának az országszerte működő földművesszövetkezetek igényeinek kiszolgálását szabták meg 1954-es alapításakor. Makovecz elsődleges szakterületévé ezen belül a szövetkezeti működtetésű vendéglátóhelyek tervezése vált. Így születtek első jelentős és igazán sajátos munkái: a patinás anyagokat, követ, nádat, cserepet használó, a környezethez illeszkedő,mégis érdekes megformálású éttermek. A velencei Cápa vendéglő (1964), a balatonfüredi Halászkert vendéglő és a szekszárdi Sió Csárda (1964-65), a balatonszepezdi SZÖVOSZ-üdülőtelep (1966-67), az 1967-es Mezőgazdasági Kiállítás Gulyás csárdája (elbontva), illetve a Tatabánya melletti, sajnos mára elpusztult Csákányosi csárda felkeltették a szakma figyelmét is, hiszen a kolléga, Mendele Ferenc szavaival „új színt, értéket” jelentettek „a sokszor eléggé folyóirat-ízű építészetünkben.” A felsorolt épületek többségét publikálta a Magyar Építőművészet, és Makovecz 1969-ben Ybl-díjat kapott „a vendéglátó épületek tervezésében a népi építészet hangulatához illeszkedő, önálló utat kereső építészeti tevékenységéért.”
