kisebbségek budapesten

Ma Belső-Erzsébetvárost hívjuk zsidónegyednek, pedig azelőtt sosem nevezték így. Egyrészt, mert bár nagyrészt zsidók lakták, nem kizárólagosan; másrészt, mert bár nagyrészt ott laktak a zsidók, de nem kizárólagosan. A Belső-Erzsébetváros történetét taglaló epizód után sorozatunk folytatásában Lipótváros, Újlipótváros, Újpest és Józsefváros zsidó arcával nézünk szembe.

Az első pesti zsidónegyedet a Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utca kötötte össze a hajóhíddal, amelyen keresztül az óbudai zsidók a vásárokra érkeztek. A hajóhídtól nem messze, a mai Roosevelt térnél volt a Rak-piac/Kirakodó tér; itt alakult ki a 19. század elején egységes rendezési terv alapján felépített Lipótváros kereskedelmi központja. Idővel ide kerültek az áruforgalom, a szállítás és az adásvétel intézményei, tehát az egész nagykereskedelem. Az új városrészbe igyekeztek a VI-VII. kerületből a jómódú zsidók is, itt béreltek lakást, nyitottak üzletet. 1891-ben már kb. 12 000 fő volt a kerület zsidó lakossága, ami a VI. és VII. kerület 60 000-es zsidóságához képest alacsony szám, de Lipótváros esetében ez gyakorlatilag a teljes nagypolgárságot jelentette.

A zsidó Pest a főváros kisebbségi arcait bemutató sorozatunk következő része a lengyel, a szlovák és a szerb Budapest után, de kivételt képez annyiban, hogy gyakorlatilag külön sorozatot érdemelne. Bár alig van Budapestnek olyan kerülete, amelyről ne lehetne írni a zsidóság szempontjából, amelynek ne lenne zsidó története, mégis él a köztudatban egy történelmi zsidónegyed: Belső-Erzsébetváros.

Budapest területén zsidók először Budán, a Szent György tér környékén telepedtek meg a 13. században. Miután innen őket a 17. században kitiltották, a mai Óbudán jött létre az ország legnagyobb zsidó közössége (minderről részletesebben A zsidó Buda című cikkben). Óbuda előnye volt, hogy közel esett a nagy pesti vásárokhoz, amelyek környékén egészen 1786-ig tilos volt zsidóknak letelepedni, és árusítani is csak a városkapun kívül lehetett. Óbudáról jártak hát a zsidók a kirakodóvásárra, amely az Új vásártéren, azaz a mai Erzsébet téren volt; ehhez közel alakult ki a zsidók piaca is a Madách Imre tér északi felén. A piac közelében sorra nyíltak a vásárra érkező zsidókat elszállásoló vendéglők, majd miután megkapták a letelepedés jogát, egyre többen maradtak a környéken, és szép lassan itt, főképp a Király utcában alakult ki Pest első zsidónegyede.

Budapest a 19. század végén a legnagyobb szlovák város, a szlovák politikai élet és kultúra központja, egyes források szerint közel 80 000 szlovák vendégmunkás munkahelye. A főváros otthont adott több mint 27 000 szlováknak, egyesületeiknek, kávéházaiknak, színi előadásaiknak; a szlovák munkások cserébe felépítették például a Parlamentet.

A Rákóczi úti szlovák evangélikus templom egy 1863-as metszeten.

A török kiűzése után önszántukból vagy szervezett betelepítés során több hullámban érkeztek szlovákok Magyarország megüresedett területeire. A fővárosban a 19. században rohamosan nőtt a szlovákok száma, akik a túlnépesedett északi területekről érkeztek az épülő város nyújtotta lehetőségeket kiaknázni. Az 1851-ben 178 000 lakosú Pest-Budán durván 5500, 1890-ben pedig már 27 000 szlovák él a félmilliósra nőtt Budapesten – és ez a népszámlálási adat nem tartalmazza az idénymunkásokat, akiknek számát a századfordulón 60-80 000-re becsülték. A szlovák munkások főleg a nagy építkezéseken dolgoztak, valamint az építőanyag-, bőr- és textiliparban helyezkedtek el; kisebb részük kisipari munkákkal foglalkozott, például cipész- és szabómesterséggel. A 19. századi lapok leírásai szerint az utcakép állandó szereplői voltak a szlovák vándorkereskedők, árusok, drótosok, vízkereskedők és rakodómunkások. Egyáltalán, elég sűrűn lehetett hallani szlovák szót: 1890-ben a 27 000 szlovák 49%-a csak anyanyelvén beszélt.

Szerbek Budapesten? Az V. kerületi Szerb utca biztosan ismerős mindenkinek, sőt, a Rácvárosnak (közismert nevén: Tabán) is gyanúsnak kell lennie. Az viszont meglepő lehet, hogy a 18–19. században Pesten és Budán alakult ki a szerbség kulturális központja.

A szerbek a 14. századtól, a török elől menekülve érkeztek Magyarországra, és telepedtek le folyamatosan Pesten és Budán. Budán a Tabánban alakult ki a szerb közösség, nem véletlenül hívták az elővárost Rácvárosnak is. Már a török hódoltság alatt is számottevő szerbség élhetett itt, úti beszámolók szerint három templomuk is volt. Buda ostromában a Tabán is elpusztult, lakosságának csak töredéke tért vissza, de a balkáni harcok elől menekülő szerbek a század végére újra élettel töltötték fel Rácvárost: a 17–18. század fordulóján népszámlálások szerint 5500-6000 szerb élt itt, ami akkor az előváros teljes lakosságának 95%-át jelentette.

A lengyelség sok szempontból rekorder Budapesten. Annak ellenére, hogy számuk mindig is eltörpült a németekhez vagy a szlovákokhoz képest, messzemenően hozzájuk köthető a legtöbb szobor, emléktábla és utcanév a városban. Kevesen tudják, de Kőbányán a századfordulón zárt, falusias hangulatú lengyel kolónia jött létre, akiknek a neves építész, Árkay Aladár tervezett templomot. A lengyelek ma is jelen vannak a fővárosban, többek között saját kulturális központot és nem kevesebb mint 15 kerületi kisebbségi önkormányzatot fenntartva.

Mindennek az alapja, hogy „lengyel, magyar - két jó barát, együtt harcol, s issza borát” (illetve egyes források szerint „egymásért emeli kardját és poharát”), ami jól kifejezi a történelmi kezdetekig visszavezethető baráti viszonyt. Ez a barátság eleinte házasságokban, közös királyokban és csatákban nyilvánult meg, majd sokkal kifinomultabb kapcsolattá alakult, miután mindkét nemzet elnyomás alá került. A 19. században lelkesedéssel és szimpátiával követték a hazájukat veszített lengyelek harcait a magyarok, ez a támogatás többször pénzadományokban is kifejeződött, amelyhez jótékonysági bálokat és gyűjtéseket szerveztek; sok fiatal egyenesen átszökött a határon, hogy részt vehessen az aktuális forradalomban. A viszonyt számtalan emléktábla, szobor és utcanév tükrözi, amelyekből egyértelműen a lengyelek kaptak a legtöbbet Budapesten (csak Bem József nevét tizenegy kerületben lehet utcatáblán látni) – de ennél többről van szó, ha az itt élő lengyelekről beszélünk.