elfelejtett tárgyaink

Robert Nye könyvében a zsebóra az első számú oka annak, hogy Navarrai Margit udvarában megsütötték a lutheránusokat. Lássuk hát, mi is a története annak a kiegészítőnek, amely a vallásháborúk legendáriumainak is részét képzi.

Bár különböző időmérő eszközöket már az ókorból ismerünk, a kerekes óraszerkezetek felfedezése a 13. századi szerzetesrendekhez köthető. A legenda szerint a későbbi II. Szilveszter pápa alkotta meg az első kerekes órát. A kézileg megmunkált elemekből összerakott, mérete miatt a földön tárolt szerkezet nem rendelkezett mutatókkal: az idő teltét csengettyűk jelezték. A kezdeti konstrukciót nemsokára már a bonyolult felépítésű, hatalmas toronyórák követték, amelyek nem csak az időt mutatták, de valóságos látványosságszámba mentek: harangjátékokkal és mozgó bábfigurákkal nyűgözték le a nagyérdeműt.

A triciklit egy konkrétan meghatározható életszakasz kultikus tárgyaként tartják számon, amelynek egyetlen nagy riválisa a bébitaxi. De vajon ismerjük-e, mi a játszótéri fétistárgy háttere?

Elfelejtett tárgyaink témájú sorozatunk jelen darabja, a tricikli az utolsó biztos pont az anyaföldtől való elrugaszkodás tanulásában: onnantól már várja a gyermeket a két kerék és az egyensúlyozás. Egyúttal a sebesség mámorával ismerteti meg az arra fogékonyakat, akik átszellemült arccal, akadályokat nem ismerve tekernek rajta. De míg napjainkban a jármű fő célcsoportja a gyermekhad, addig születésekor merőben más funkció kielégítésére szolgált.

Ha felmérést készítenénk, hogy az ipari forradalom mely feltalálói kapnak helyet a magyar szólásmondások tárában, Singer előkelő helyen végezne. A nevéhez köthető varrógép viszont eltűnőben van a háztartásokból. Elfelejtett tárgyaink témájú sorozatunk újra jelentkezik.

Ennek okáért nem kell messzire mennünk: a konfekcióruházat uralma és az elektromos meghajtású varrógépek elterjedése szükségtelenné tette a lábmeghajtású eszköz használatát. Napjainkban, az olcsó, még neves márkák esetében is az Ázsia különböző részeiben előállított ruhák ára alacsonyabb, mint az otthon varrt verziójuk anyag- és munkaköltsége lenne. Aki egyedi ruhára vágyik, esetleg a már meglévő darabot alakítaná át, érthető módon inkább a korszerűbb, elektromos meghajtású varrógépet veszi igénybe ehhez, ami felszabadítja a lábat is, és jócskán megkönnyíti a munkát.

A szalonbéli hölgyek csábításhoz használt kelléke vagy liturgikus tárgy? A legyező hosszú története során figyelemreméltó karriert futott be, napjainkra azonban mégis kikopott a közhasználatból. Újabb relikvia elfelejtett tárgyaink kincsestárából.

A legyező kialakulása

A fennmaradt művészeti emlékek tanúsága szerint ősidők óta használnak legyezőt hűsítésre és a tűz élesztésére. Legegyszerűbb megoldásnak erre a lótusz- és pálmalevél kínálkozott, melynek formájától a legyező azóta sem rugaszkodott el túlságosan. Már egyiptomi és perzsa ábrázolásokon találkozhatunk urukat legyezgető szolgákkal; ezen eszközök tollból, szőrből vagy levélből készültek.

A fröccs az utóbbi pár évben ismét reneszánszát éli – hálistennek, mondhatnók, letaszítván a sört a nyáresték hosszas kortyolgatásra szánt italainak trónjáról. A hazai fronton nem megszokott, humoros-könnyedén edukáló kampánynak hála mára többen tudnak különbséget tenni a nagyfröccs és a hosszúlépés között. De vajon a fröccskészítés hagyományos eszközérő, a szódásüvegről is ugyanilyen biztosak az ismereteink?

Hányan használunk a palacsintatészta elkészítéséhez szódavizet? Úgy tűnik – bár csak empirikus tapasztalatokra támaszkodom –, hogy egyre többen folyamodnak inkább a szénsavas ásványvízhez. Sőt, a fröccsivásnál is sokszor kompromisszumokba kényszerülünk. De hová tűnt a gyerekkorunkból jól ismert szóda, és a szódásszifon, amelybôl egy kis mindennapi rituálé volt kinyerni a vizet?

„Egyszerüen de jól élünk/ senkivel se cserélünk” hirdette a tisztes élet dicséretét a nagyszüleim konyhája falán függő falvédő. Hasonló, egyszerű rigmusokba formált életbölcsességeket vagy humoros szöveget bizonyára sokan fel tudunk idézni, bár eredeti helyén, funkciójában manapság már csak elvétve látni. Könnyen sorolhatnánk tehát a falvédőt az elfeledett tárgyak közé – de vajon tényleg annak számít?

A feliratos falvédő valahol félúton helyezkedik el a barokk falikárpitok és a hetvenes évek egész falat betöltő, vízeséseket ábrázoló tapétái között. Eredete valóban a polgári otthonok nagy műgonddal hímzett falikárpitjáig nyúlik vissza. Ezeket a fal díszítésére, illetve a pad mögé helyezve, a fal védelmére alkalmazták. A polgári kultúra számos más eleméhez hasonlóan ez a szokás szivárgott át a paraszti otthonokba is, ahol szintén a fal védelmére kezdték használni, érthető módon leginkább a konyhában. Főként a 19. század második felétől, a sütéskor keletkező füst kivezetésével tisztább levegőjűvé vált konyhában kapott értelmet a meszelt fal fehérségét a fröccsenő zsíroktól és egyéb matériáktól megóvó falvédő. Kezdetekben egyszerű drapéria vagy deszkalap töltötte be ezt a funkciót, majd amikor a Monarchia polgári lakásaiban iparművészeti ösztönzésre elterjedt a feliratos falvédő, hamar a magyarországi polgári, majd munkás- és parasztotthonokban is feltűnt lakberendezési tárgyként.

Mi a közös Karl Marxban és P. G. Wodehouse kedvenc karaktereiben? Ha más nem is, de a monokli mindenképpen. De miként is szolgált ez a rejtélyes okuláré, ami manapság már csak a komikum tárgya? Elfelejtett tárgyainkról szóló sorozatunk következő írása a monokliról szól.

A monokli a későlatin 'monoculus' ('egyszemű') szóból ered, innen vette át a francia nyelv, majd a tőle átvevő angol terjesztette el a szót ilyen formájában világszerte.A monokli olyan lencse, amelyet csak az egyik szem látásának korrekciójára használnak. Áll egy lencséből és az azt körülvevő sodronykeretből, amelyhez láncot lehetett illeszteni, hogy használója a monoklit rögzíteni tudja az öltözékéhez. A lencsét a szemüregbe csippentve, a megfelelő arcizmok segítségével hordták, így tulaja keze felszabadult.

A sparheltről e sorok írójának is csak homályos gyerekkori emlékei ugranak be; sőt meg kell vallania, a németes csengésű és számára ezért titokzatosnak tűnő elnevezés miatt is sokáig bizalmatlanul viseltetett iránta. Ám ez aligha nem egyedi jelenség: mióta a sparhelt eltűnt a konyhákból, valószínűleg kevesen tudnánk konkrétan meghatározni mibenlétét, bár képét legtöbben fel tudjuk idézni magunkban.

Elfelejtett tárgyainkról szóló sorozatunk második részének témája, a sparhelt neve valóban nem túl távoli német felmenőkkel rendelkezik: a német „sparherd” (takarékos/spórolós tűzhely) szó kissé torzított átvétele. Etimológiailag közös a tűzhely egy másik közkeletű elnevezésével, a spórral. A sparhelt a mai gáz- vagy villanytűzhely őse: zárt tűzterű építmény, aminek falát eredetileg vályogból vagy nyerstéglából, néhol részben csempéből rakták. Ezek formájára született később a vaslemezből készült sparhelt, majd a gyárilag előállított, zománcozott borítású tűzhely, amely a hetvenes évekig a legtöbb háztartásban meg lehetett találni.

Az elfeledett tárgyakról szóló sorozatunk első tagja a szamovárt járja körül. Számos magyar háztartásban a szamovár a mai napig megtalálható - akár a lakás díszeként, akár a padláson porosodva. De vajon hányan tudnánk beüzemelni? Egyáltalán: tudjuk-e pontosan, mire is való?

A szamovár fogalma a köztudatban szervesen összefonódott az orosz teázási hagyományokkal. Napjainkban általában teafőző eszközként ismerik, holott eredeti funkciója a vízforralás; a felforralt vizet pedig természetszerűleg bármihez felhasználták. A teázás, mint köré épült rituálé csak késôbb alakult ki.