Ki ne emlékezne arra a felszabadító érzésre, mikor az első hátizsákos utazása alkalmával kinyílt előtte a világ! Amikor az ember, nem törődve a kényelmetlenségekkel – egyedül vagy a barátokkal –, nekivág a világnak. Tízórányi buszút után megpillantani az Adriát, a tömött múzeumokban élőben megcsodálni az addig csak középiskolás rajzkönyvből és dokumentumfilmekből ismert képeket, a hűs márványszobrok tövében megpihenni, vagy akár a rossz buszra szállva egy távoli, csak a helyiek által ismert strandra tévedni –, olyan élmény, amire az ember, míg él, emlékszik.

Idővel azonban a zajos hostelek, a zsúfolt tömegközlekedési eszközök, és a tömött utcák helyett inkább valami olyan helyre vágyódunk, ahol a pihenést az érintetlen partok, a rózsaszín homok és a sekély, türkizkék vizű tenger biztosítja. Koh Samuira, vagy az egyik Maldív korallszigetre – a lényeg, hogy a világ végén legyen, ahol az újonnan érkezőt az egzotikus virágok soha sem érzett illata öleli át, és ahol az ételeknek különös, édes-fanyar íze van.























