Építészet

Aki a britanniai M4-es autópályán Cardiff felé veszi az irányt, a Severn-hidat jelölő tábla után figyeljen jól, lassítson egy kicsit, pár percen belül ugyanis rátér a Second Severn Crossing hídra, amelynek monumentális központi része a hárfaszerűen feszülő acélhorgonyok, lélegzetállító látványt nyújt. Az arc a szélvédőre tapad, a nyak hátrafeszül, a szem pedig erőlködve próbál magasabbra és magasabbra látni. A hg.hu szerkesztője napfelkeltekor örökítette meg a hidat.

Az Egyesült Királyság leghosszabb folyója, a 354 kilométeren kanyargó Severn tölcsértorkolatánál emelt első hidat 1966-ban adták át, Aust és Beachley városkák között. Ez az építmény tette lehetővé az M4-es autópályán keresztül Anglia és Wales direkt összeköttetését.

Függőleges börtönfarm, víztisztító magasház és fészektorony bizonyultak a legjobbnak az eVolo magazin idei felhőkarcoló-pályázatán. A 2006 óta minden évben meghirdetett, nemzetközi versengésre azokat a munkákat várják, amelyek elrugaszkodva a megszokott formáktól és keretektől, az építészet, a városi élet és a természet témaköréből merítve innovatív ötletekkel képesek előállni a látszólag kötött műfajhoz képest. 

A formabontó anyaghasználat, a technológia, a sajátos esztétikum, funkció és térszervezés jellemezte művek között furcsábbnál furcsábbak sorakoznak. Idén a zsűri három helyezettet és 27 kiemelt művet választott ki a 42 országból érkezett 430 pályázat közül; ezekből válogattunk mi is.

Mint a címből is kitűnhet, a március 5-én rendezett Magyar Építészek III. Világtalálkozója kissé túltengett a fontosabbnál fontosabb témákban, ami a szervezőket is érezhetően gondolkodóba ejtette. A rendezvényt végül az előadók mentették meg; kár, hogy nem túl kedvező pozíciója a sztárépítészektől roskadozó Nemzetközi Építészkongresszus „felvezetőjeként” csak félházat eredményezett az Olasz Kultúrintézet Ybl Miklós tervezte, grandiózus nagytermében. (A cikket Észak-Csepel olimpiai fejlesztésének látványterveivel illusztráltuk.)

Mintha senki sem tudná pontosan, kit is vártunk a Magyar Építészek Világtalálkozójára; legalábbis ez derült ki a délelőtti szekció egyértelműen bemelegítésnek ható előadásaiból. Ritoók Pál, a Magyar Építészeti Múzeum munkatársa a hazai építészettörténet válságairól és megoldásairól beszélt, érezhetően inkább a külföldi közönségnek – hiszen a sorokban több neves külföldi szakember ült. De hogy ők mit szóltak, amikor a levezető szereppel megbízott Pálffy István (Brad Pitt magyar alteregójaként az építész-műsorvezető évek óta bevetésre kerül építészeti rendezvényeken) az „1300 éves múltra visszavezethető magyar barantával” példálózott az olimpia kapcsán, vagy dr. Károlyházi Frigyes (ELTE Elméleti Fizikai Tanszék) a Thalész-tétel fontosságát bizonygatta, klasszikus iskolai tábla, kréta és szivacs segítségével, azt szerencsére nem tudtuk meg.

Alkalmazkodás vagy ellenszegülés? A környezetbe való alázatos belesimulás vagy hetyke szembenállás? A városi környezetbe, különösen a történeti városszövetbe szánt foghíjbeépítés tervezésével megbízott építész biztosan szembetalálja magát ezzel a dilemmával. Az bízvást elmondható, hogy ez a típusú munka az építész legnehezebb feladatai közé tartozik. A KÉK múlt heti konferenciája ezt a nehéz kérdést járta körül; a műemlékvédelem szempontjait képviselő szakembertől a hazai és nemzetközi példákat jegyző építészekig az érdekeltek széles spektruma képviseltette magát. A konferencia apropóján bemutatunk néhány külföldi példát.

Sokszor már a környezeti adottságok is feladják a leckét: szabálytalan alakú, esetleg túl szűk telek, néha megtartandó épületrészek vagy homlokzat. A megrendelő természetesen a lehető legtöbb lakást, irodát vagy egyéb funkciót akarja belezsúfolni a házba, ugyanakkor a beépítéssel kapcsolatos előírásokat árgus szemmel ellenőrzi a hatóság. A fizikai feltételek mellett a stílusbeli kötöttségek is feladják a leckét: a kérdésre az építész vérmérséklete szerint adja meg a választ. Az elmúlt évtizedekben nálunk kifejezetten a múlttal való szembehelyezkedést tartották kívánatosnak; ennek köszönhetőek a történelmi városrészekben felhúzott, a legkevésbé sem érzékeny foghíjbeépítések.

Tragikus hirtelenséggel, 2010. március 8-án elhunyt Vargha Mihály, az Építészfórum alapítója és főszerkesztője. A hazai építészeti közélet meghatározó alakjaként 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, valamint az építészeti kultúra magas szintű terjesztéséért a Molnár Péter Emlékdíjat. Vargha Mihály 58 éves volt.

Vargha Mihály 1952-ben született Budapesten. Építészdiplomáját a Műegyetemen szerezte, majd 1979-85 között a Kommunális Beruházási Vállalat Színháztechnikai Szakosztályán dolgozott, tervezőként és színháztechnikai konzulensként. 1986-tól a Magyar Építőművészet című folyóirat szerkesztője, 1990-95, majd 1997-2000 között főszerkesztője. 2000-ben Pásztor Erika Katalinával megalapította az epiteszforum.hu szakmai portált, amelyet azóta főszerkesztőként vezetett.

Wales fővárosának, Cardiffnak egyik legizgalmasabb építészeti látványossága a Cardiffi Öböl partján található Wales Millennium Centre. Tervezői tömören úgy jellemezték: nemzetközileg kimagasló, és összetéveszthetetlenül walesi. Bár a dióhéjnyi jellemzés találó, mégsem mondja el mindazt, amiről ez a különleges épület szól: a walesi büszkeséget, a tradíciót, a tájat, és azt a szeretetet, ahogy ez a nemzet a dolgokat megérinti. A Millennium Központ sem más, mint egy nemzet vallomása, ahol minden apró részlet mögött egy különleges mondanivaló húzódik meg. A hg szerkesztője ebből az érzésből hozott magával egy szeletet.

Az épületre eredetileg kiírt nemzetközi pályázat a nemzeti operaházról szólt, erre több mint kétszáz építész adta be pályamunkáját a világ minden tájáról; ezek között az iráni születésű Zaha Hadid avantgárd munkája lett az első. A projekt azonban anyagi bizonytalanságokra hivatkozva megbukott, a művészeti központ építésének előkészítése pedig tovább húzódott. Sok évvel később Donald Gordon dél-afrikai üzletember páratlan, 20 millió angol fontos pénzadományával a projekt új lendületet vett, az operaház tervét pedig továbbgondolták, és egy művészeti központ létesítését célozták meg. Ezt a pályázatot már a Capita Percy Thomas tervei nyerték el.

Nevüket gyakran halljuk, de ugyanolyan gyakorta pontatlanok az ismereteink munkásságukról. Pedig Ferdinand Fellner és Hermann Helmer bécsi építészirodája több mint négy évtizeden át ontotta a Monarchia ízlésvilágának megfelelő épületeket, páratlan gyorsasággal és szakmai igényességgel. És ezekből nekünk is jutott bőven.

1881-ben szörnyű katasztrófa történt a bécsi Ringtheater épületében. A nem sokkal korábban átadott, Heinrich von Förster tervei alapján épült házban tűz ütött ki, és a rossz felépítés, a hiányzó menekülőutak miatt majd négyszáz ember vesztette életét a lángok között. Épp ezidőtájt lépett színre a Fellner & Helmer építésziroda, amely lecsapott a szörnyű esemény okozta űrre, és tűzbiztos színházakat kezdett tervezni. A később kötelezően beépítendő vasfüggöny volt a legnevezetesebb, tűzvédelmi szempontoknak megfelelő találmányuk. Sajátos modulrendszert alkalmaztak, ami munkáikat belülről is könnyen azonosíthatóvá tette; ehhez a "hagyományos" itáliai-francia típusú színházak 18. századtól kezdve ismert koncepciójához nyúltak vissza, amely egyaránt alkalmas prózai és zenés elõadások befogadására.

“A város meghalt, kérjük fáradjon egy szomszédos nagyvárosba!” Ezzel a szlogennel kívánja felhívni magára a figyelmet a párizsi éjszakai életet megmenteni szándékozó 12 ezer aláíró. A petíciót a klubok és éjszakai mulatók tulajdonosai kezdeményezték, akik a dohányzási tilalom, a csendrendelet szigorúbb betartása és a gazdasági válság miatt a párizsi éjszakai élet fokozatos lanyhulását érzik és egzisztenciájukat féltik.

Mi pontosan a probléma? A tulajdonosok szerint – amivel a bulizók nagy része, sőt még az önkormányzat is egyetért – Párizs az egyik leghasználhatatlanabb party-város éjjel kettő után: a város drága, a közlekedés ritka, a klubokban a door-policy szigorú. A szigorúan betartott csendrendelet hatására a kidobófiúk gyorsan messzebbre tessékelik a klubokból kilépőket, hogy ne lehessen a helyhez kötni zajongásukat. A bezárástól való félelem másik következménye a “sortie definitive” bevezetése: ha egyszer kitetted a lábad, nincs visszaút, nincs karszalag vagy bélyegző rendszer. Talán azért, hogy kevésbé zajongjanak, dohányozzanak a mulatók előtt, de azért is, hogy ne a közeli éjjel-nappaliban szívják fel magukat a bulizók. Mindenesetre a hangulatnak nem tesz túl sok jót.

Az Almássy téri szabadidőközpont körül megmozdulni látszik az állóvíz. Az elmúlt két évben üresen álló ház ismét élettel telhet meg: az Első Emelet és a Bonanza Banzai elindulásának is helyt adó központ ismét kulturális központként nyitja meg kapuit március 13-án (az eredeti időpont, március 5-i időpont a cikk publikálása óta módosult - a szerk.).

Bár már 1974-ben megszülettek az első tervek, csak a VI. ötéves terv keretében, 1976-ban döntöttek az Erzsébetváros új intézményéről. Akkor még úttörőközpontnak tervezték, az Almássy tér egyik foghíjának beépítésével. Az utolsó pillanatban megváltozott a program: akkoriban zárt be az Ifjúsági Park a Várbazárban, a Petőfi Csarnok pedig csak később nyílt, így végül ’82-ben úgy döntöttek: művelődési ház lesz az Almássy téren. A nyitás előtt még kérdőíves felmérést is végeztek, ami alapján kiderült, hogy a sok gyermekprogram mellett a felnőttek és a nyugdíjasok is hiányolják a kerületi programokat. De képbe kerültek a veszélyeztetett gyerekek, az aluljárókban összeverődő „csövesek", „hobók", „galerik" is. A ötemeletes, 4970 négyzetméteres házat végül 1983-ban nyitották meg Almássy téri Úttörő és Ifjúsági Ház, Szabadidőközpont néven, Straub Éva és Jakab Zoltán (LAKÓTERV) építészek, valamint Somogyi Pál belsőépítész tervei alapján.

Kevés, annyira egységes arculatú negyede van Budapestnek, mint az Újlipótváros. A javarészt a két világháború között kiépült terület máig megőrizte építészeti homogenitását, sőt, a büszke lakók jóvoltából szinte kisváros a nagyvároson belül. A Lehel-csarnokkal átellenben, az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjteményben (AHGY) március 19-ig még látogatható a kiállítás, amely a Bauhaus szellemi-történeti összefoglalásával és Bujnovszky Tamás gyönyörű épületfotóival közelebb hozza a városrész megértését.

Tavaly ünnepelte alapításának 90. évfordulóját a 20. század legnagyobb hatású művészeti iskolája, a Bauhaus. A Weimarból Dessauba, majd Berlinbe költöző intézmény mindössze tizennégy esztendeig működött, de páratlan építészeti és formatervezési reformjai, valamint a számos magyar tanítvány és mester nyomán hazánkban is forradalmi változásokat indított el. A harmincas évek Magyarországán lakóházak ezrei épültek a Bauhaus formajegyeit viselve – jórészük ma, 70-80 évesen is kiválóan megállja a helyét. A Szent István körúttól kifelé rendkívül sűrűn beépített, de alaprajzi innovációval és egységes utcaképével egyszersmind roppant értékes városrész alakult ki, amelyet a városvezetés egyetlen, határozott gesztussal, a Szent István park létrehozásával tett valóban vonzóvá.