A szecesszió jegyében született magyar pavilonok anno világhírnevet hoztak tervezőiknek és a magyar építészetnek.
A világkiállításokra mindig is jellemző volt, hogy a kiállítók extrémebbnél extrémebb pavilonokkal vonulnak fel. Az adott korszak művészi elvárásait tükröző, egyedi tervezésű épületek nemegyszer szenzációként jelentek meg a kiállítási területeken. Az első világkiállítást 1851-ben Londonban Viktória királynő nyitotta meg. A grandiózus, acélszerkezetű üvegépítményben megrendezett esemény, a Grand Exhibition nyitánya lett a 19. és 20. századi seregszemléknek. Paxton Hyde parkban felépített híres Kristálypalotáját, az eseménynek helyet adó építményt lebontották, és sajnos ez a sors várt nem egy későbbi, hasonló funkciójú épületre is, jóllehet építészetileg korszakuk kiemelkedő alkotásai közé tartoztak.
Az állami reprezentáció épületei sajátos, kísérletező tervezést jelentettek az építészeknek, ezért is figyelemre méltóak. Önálló kiállítási pavilonok felépítése csak a 19. század végén vált általánossá. Az építészeti tervezés mellett nem egyszer az installációk, a kiállítási bútorzat, valamint a kiállítási tárgyak elhelyezése is az építészek feladata volt.
Magyarország először az 1900-as párizsi világkiállításon emelt önálló épületet (Bálint Zoltán és Jámbor Lajos Szajna partra néző historizáló épületét), az igazi sikert azonban a századfordulót követő magyar építészet és iparművészet számára az itáliai nemzetközi kiállítások nagy visszhangot keltett szecessziós magyar pavilonjai: Milánó (1906, Maróti Géza), Velence (1907-8, Maróti Géza) és Torino (1911, Tőry Emil és Pogány Móric) érték el.
Az 1906-os milánói világkiállítás épülete
A korabeli magyar művészi ipar valódi diadalát a Simplon alagút avatásához kapcsolódó milánói világkiállítás hozta meg. A sikert az épületszobrászként ismert Maróti (Rintel) Géza és Faragó Ödön által elképzelt szecessziós belső tér kialakítása, berendezése jelentette. Marótit inkább inspirálta az a „rémesen ízléstelen hodály”, amelyet kiállítási térré kellett alakítania. Mai fül számára szokatlan, ám tény, hogy a költségeket is nagyrészt saját zsebből állta. A bejáratnál eredetileg a Zeneakadémia homlokzatára készült négyméteres bronz Géniusz szobra állt. Az impozáns, búzakalászos félkörívek mint átjárók egy felülről világított központi térbe vezették a látogatót. A Maróti saját eljárásával aranyozott/patinázott ívek a bizánci templomok pompáját és misztikumát idézték. Az installáció legfontosabb elemei Zsolnay-termékekből készültek. A szecessziós magyar iparművészet remekei: az eozinos falburkoló lapok mellett a főteremben az eozinos kacsás kút a „Fontana delle anatre” vízmedencével, siklósi márványszegélyezéssel varázslatos világba repítettek. A felülről érkező természetes fény csak fokozta a művészi hatást. A kisebb kiállítási helyiségekben a gödöllői művésztelep és a művészeti főiskolák hallgatónak anyagai voltak kiállítva.
A csarnok a kiállítás ideje alatt leégett. A kényszerből, hirtelenjében felhúzott új pavilon jóval szerényebb lett az eredetinél, hiszen Maróti pénze is fogytán volt már. Ő és a magyar anyag azonban még így is díjak özönét kapták. „Engem az olasz művészek és a „Familia Artistica” tagjai a megnyitáskor vállukra emeltek és úgy hordoztak körül a nagyteremben, és örömükben majd megöltek. ....Egy magyar invázió indult el. Mint a gombák nőttek ki a földből mindazok, akiket a munkák közelében soha nem lehetett látni...” olvashatjuk remek humorral és iróniával megírt önéletrajzában.
(A Zsolnay-féle „kácsás kútról” és regényes történetéről külön írásban készülünk beszámolni.)
A Velencei Biennálé magyar pavilonja (1909)
„Magyarországnak gyönyörű, viszonylag eldugott helyen lévő, rossz állapotú pavilonja van, nagyon gazdag terekkel, nagyon nagy belmagassággal. Építészeti szempontból nem egyszerű ebben a térben gondolkozni. Rotunda, apszis, körbejárható termek, eltérő térsűrűség. Több átvezető helyiségen keresztül jut be az ember a kiállítótérbe, ami első látásra egy centrális szervezésű pavilon. Ez egy újabb nehéz feladat, mert a centralitás miatt alapvetően egyetlen gesztussal foglalkozna az ember, egyetlenegy dolgot szeretne elmondani, viszont ezt az egyetlenegy dolgot a terek egymásutánsága és komplexitása miatt nagyon nehéz bemutatni. Fellép a terek bejárásával ugyanis valamiféle időbeliség, amely a kiállítás tematikájának egyfajta dramaturgiáját, komponáltságát igényelné.” olvashatjuk Wesselényi-Garai Andor leírását, aki az augusztusban nyíló építészeti biennálén BorderLINE nevű projektjével rendezi be e mostoha sorsú pavilon belső tereit.
A magyar szecessziós művészet bemutatkozása korábban olyan sikeres volt, hogy ennek köszönhetően Velence városa ingyenes telket ajánlott fel, hogy azon egy magyar pavilont építsenek. Ez 1909-ben készült el Maróti Géza tervei szerint. A Napóleon alapította Giardini Pubblici területén 1893-ban volt először nagyszabású nemzetközi képzőművészeti bemutató, amikor I. Umberto olasz király és felesége, Savoyai Margit ezüstlakodalmát ünnepelték. Később az állandó nemzeti pavilonok felépültével napjainkig tartó világseregszemlék otthonává vált a szép liget.
„Maróti kezébe van letéve az épület sorsa, térdiszpozíció, homlokzatok, elrendezések és fődíszek tőle valók. Csak az üvegablakokat tervezte Nagy Sándor és a freskót Kőrösfői Kriesch Aladár (mindkettőt készíti Róth Miksa). A kerámia részt Zsolnay szállítja, a vasbeton Melocco Péter műve s a bútorzatot Kis József asztalos csinálja. A technikai részt Daniel Donghi velencei építész ellenőrzi”-olvashatjuk a korabeli leírást.
A szecesszió Gesamtkunstwerk törekvéseivel teljes összhangban elkészült épület főbejáratát Maróti középkori templomok bélletes kapuit felidézve, Zsolnay-lapokkal díszítetten formálta. Sajnálhatjuk, de ma már csak ez az egyetlen megmaradt eleme az egykoron annyit méltatott épületnek, amelynek zenetermében oly kedélyesen társalgott alkotója és az olasz királyi pár. Szomorú utóéletén, és ebből fakadó állapotán csak a 2000-ben elvégzett, a művészettörténeti kutatásokat felhasználó Csete György nevével jelzett felújítás javított valamit. Számunkra egyedül ez a metamorfózisok során átment velencei pavilon ad hírt az egykori építészeti kultúráról.
A torinói világkiállítás pavilonja (1911)
Igazi revelációként jelent meg a korabeli építészeti szaksajtóban és valódi közönségsikert is jelentett az Itália egyesítésének 50. évfordulójára rendezett kiállítás magyar pavilonja. A Györgyi Dénes tervezői koncepcióját tükröző, Tőry Emil és Pogány Móric közreműködésével felépült torinói magyar pavilon a szecessziós építészet geometrikus felfogásban készült, a modern építészetet megelőlegező alkotása.
A Pó folyó partján épült hármas tagolású épület homlokzata nagyszabású plasztikai kompozíció volt. A magasba törő középrész piramis formájú tetőzete („Attila sátra”), a bejárat feletti boglyakupola a magyar-hun mítoszt idézte fel. A főbejárat két oldalán a Mack Lajos által mintázott (tévesen Ligeti Miklósnak tulajdonított) ősmagyar harcosok Zsolnay-gres szobrai fokozták a hatást. Az akkor még szokatlanul, sík felületek előtt elhelyezett szimbolikus szobrok leírása is szerepelt a korabeli méltatásokban.
A belső térsor a Víz Csarnokának nevezett központi részbe vezetett. Ezt üvegkupola fedte, hangulatát a Zsolnay-csempékkel burkolt, és egyéb hatásos kerámiaelemekből felépített belső tér látványa adta. Pogány tervezte a Zsolnay kivitelezésében készült nagyméretű felfüggesztett vázákat. A burkolólapok, ülőkék pirogránitból és színes mázas csempékből készültek. Utóbbiakat Nikelszky Géza, a pécsi gyár művésze tervezte. Középütt a bivalyon ülő lány eozinos szobra Ligeti alkotása.
A bútorokon, a berendezési tárgyakon a középkori népi építészet díszítményei jelentek meg. A Budapest Terem berendezését Maróti Géza tervezte.
A kor legrangosabb művészeti folyóirata a londoni The Studio Alfred Melani többoldalas cikkében, elragadtatással írt Pogány és Tőry művéről, társművészeteket felvonultató, a szecesszió szellemiségében fogant összművészeti alkotásáról.
Habár ezt az épületet is utolérte végzete, és lebontották, Tőry és Pogány főműve Budapest központjában szinte eredeti szépségében mai is látható. Az Adria Biztosító palotája (épült 1912–1918, később Rendőr-főkapitányság, ma Le Meridein Hotel) puritánná tisztult homlokzataival és tiszta tömegformálásával már a modern építészet előfutára, premodern törekvések hordozója.
