Logomain

Helyszínelők: a 13. Velencei Biennále magyar pavilonja

By Smiló Dávid 2012. október 12. 10:45

szerk at hg dot hu kerultkialakitasra.tumblr.com

Magyar_pavilon_cikkep20130604-20111-1l98mgm.gallery

Helyszínelők a 13. Velencei Biennále magyar pavilonjában

Magyar_pavilon_220130604-20111-1vjj6sz.gallery

Helyszínelők a 13. Velencei Biennále magyar pavilonjában

Img_8791_1_20130604-20111-1rrmo41.gallery

Helyszínelők a 13. Velencei Biennále magyar pavilonjában

Img_8803_1_20130604-20111-g51pkn.gallery

Helyszínelők a 13. Velencei Biennále magyar pavilonjában

Smiló Dávid, Csóka Attila Róbert és Wesselényi-Garay Andor a 13. Velencei Biennále magyar pavilonjáról.

Folytatódik a Helyszínelők, a hg.hu kritikai sorozata. A Kossuth tér átalakításának tervei és az Iparművészeti Múzeum tervpályázata után ezúttal a 13. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonjának kiállítását értelmezi Smiló Dávid, az eddigieknél jóval erősebb hangvételű szöveget pedig két markáns komment kíséri, Csóka Attila Róbert és Wesselényi-Garay Andor tollából. Természetesen továbbra is várjuk olvasóink véleményét, hozzászólásait is.

Smiló Dávid: A Biennále-problémakör – Magyar pavilon a radar alatt

Okozhat-e csalódást az, amihez az ember amúgy sem fűz nagy reményeket? Lehet, hogy lehangoló, de a XIII. Építészeti Biennále magyar pavilonja után kijelenthető: igen.

A magyar építészeti közélet Janesch Péter nagy botrányt kavart 2004-es kurátori tevékenysége óta bizonyos szintű rezignáltsággal követi nyomon Magyarország szereplését a Velencei Építészeti Biennálén. Pályázat úgyis lesz, valaki úgyis megnyeri, valamit úgyis kiállítanak és egyébként sem foglalkozik majd vele senki. Ebbe az állóvízbe a 2006-os Re:orient csapat munkája és a két évvel ezelőtti BorderLINEArchitecture tudott pezsgést hozni.

Megjegyzendő, hogy míg a Re:orient csapat friss és fiatalos munkája nemzetközi szinten vált ismertebbé, addig a Wesselényi-Garay Andor és Ferencz Marcell kurátori munkáját dicsérő BorderLINEArchitecture-re a könnyen emészthető építészeti gondolatokra fogékonyabb itthoni közeg volt vevő. Ennek ellenére juthattunk el 2012-ben oda, hogy a Biennále napilapjában a magyar pavilont mint a „mindig radar alatt lévő”, azaz láthatatlan teljesítményt jellemzik.

Ehhez természetesen hozzájárult az idei év gyenge kurátori teljesítménye is. A Műcsarnok által meghirdetett kurátori pályázat eredményeit 2012. január 6-án hirdette ki a zsűri, amely szerint Markó Balázs és Bachmann Bálint koncepciója került ki győztesen. A beadott pályázat témája az építészeti modell volt. A kurátor páros a modellalkotást, mint az építészeti tervezés elhagyhatatlan és szerves részét kívánta prezentálni a biennále során. Pályázati anyaguk szerint a modell „vizuális értékekkel rendelkezik, de belső terekről és műszaki megvalósításról is hordoz információkat” – így nyilván indokolt, hogy a modellalkotás menetét, annak apró fogásait, a különböző anyagok és textúrák esztétikáját és azok jelentőségét, vagy akár a modell virtuális és valós lehetőségeit mutassa be a magyar pavilon. Arra a pályázatban nem derült fény, hogy erről miért pont nekünk, magyaroknak kéne komolyabban gondolkodnunk. Esetleg létezik bármiféle hagyomány a magyar építészetben, ami indokolttá teszi a téma részletesebb körüljárását?

Netalántán a kurátorok tettek volna le komolyabb eredményeket az asztalra a témával kapcsolatban karrierjük során? A válaszok hiányának ellenére a téma – mint ahogyan azt a pályázók maguk is megfogalmazták – abból a szempontból ténylegesen releváns, hogy két évvel ezelőtt a már említett Wesselényi-Garay–Ferencz páros által a vonal, azaz az építészeti tervezés másik vélt alappillére került feldolgozásra. Így érthető talán hogy a zsűri – annak ellenére, hogy a Műcsarnok maga nem támogatja a biennálékon átívelő koncepciókat – Markó Balázs és Bachmann Bálnt pályamunkáját támogatta.

A párhuzam azonban több helyen sántít. Wesselényi-Garay Andor és Ferencz Marcell olyan mennyiségű és minőségű anyaggal tudta megtölteni a magyar pavilont 2010-ben, amely túl tudott lépni az építészek vonalhoz kötődő szentimentális viszonyán, illetve képes volt ezt olyan elméleti háttérrel megspékelni, aminek köszönhetően érthető és élvezhető lett a történetesen semmi másról, mint a vonalról szóló anyag. Ezt mi sem példázta jobban, mint hogy a kiállításhoz egy közel másfél órás film és egy 300 oldalas album is készült, amelyeket érdemes nézni, olvasni, birtokolni. Bár Markó Balázs és Bachmann Bálint pályázata sejtetett valamit ebből a szintű kurátori igényességből, a végeredmény sem a 2010-es pályázattal, sem a végleges anyaggal nem állítható érdemben párhuzamba. A végeredmény ugyanis nem több, mint 21x21 cm alapterületű fehér modellek tömkelege adott raszterben elhelyezve a pavilon területén. A kurátorok elmondása szerint a modellek javarészt első és másodéves hallgatók munkái, amelyek célja, hogy emlékeztesse őket és a pavilonba lépőket a kézművesség fontosságára az építészeti alkotás során. Puff neki. Az anyagból a legkevésbé sem derül ki semmi. A kezdeti koncepcióban szereplő hallgatói ötletpályázat alapján elkészülő központi installációról, valamint az úgynevezett „makettfalról” szó sincs (holott a pályázati elbírálásban ezt emelik ki, mint erősség), mint ahogyan a már megépült tervek makettjeivel sem találkozhatunk, amelyek a hallgatói munkákat helyezték volna relatív helyzetbe. A látogatókat intellektuálisan kielégítő és tudományos igényű katalógus pedig egy szimpla szórólappá redukálódott.

Ennek ellenére, ha mégis kedvünk támad végighaladni a pavilonon és a kiállított maketteket a puszta esztétikájukért értékelni és közben mélázni az építésszé cseperedő hallgatók kreativitásán, akkor is komoly akadályokba fogunk ütközni. Nem könnyű ugyanis szó nélkül elhaladni a makettek között elhelyezett szobrászművészeti alkotások mellett, amelyekről végképp nem derül ki, hogy mit keresnek pontosan a pavilonban – azontúl, hogy kitöltik az üresen maradt tereket. A szobrok Kelle Antal ArtFormer művei. A geometriai formajátékokat kitaláló művész alkotásai ténylegesen a játékon és az interaktivitáson alapulnak.

Művei alakíthatóak, formálhatóak, mi több: a szemlélő aktivitása nélkül nem is különösebben értelmezhetőek, így fogdosásuk, kézbevételük szükségszerű. Műveinek ezen momentuma könnyedén összefüggésbe hozhatta volna azokat a makettek kézműves jellegével, amelyekre a kurátorok is oly szívesen világítottak rá. Ezt az összefüggést azonban a már az említett támpontok, azaz a tisztességes tájékoztatás nélkül felfedni nem könnyű. Nem segít az sem, hogy a makettekhez hozzányúlni, azokat kézbe venni, belenézni – azaz makettként használni nem szabad; ezt nyomatékosítandó, azoktól egy fehér kötél választja el a szemlélőt. Így a makettek közötti barangolás helyett marad egy erőltetett út, amelyen végighaladva szemügyre vehetjük a szélső munkákat, miközben tényleges kapcsolatunk nem alakul ki azokkal.

A pavilonban kiállított anyag a kezdeti felvetéseket és az ambíciózus párhuzamokat figyelembe véve kudarc. A kurátorcsapat kurdarca, akik magukkal rántották a közel 500 hallgató és Kelle Antal munkáját is. Kérdés, hogy megért-e erre elkölteni 20 millió forintot.

Smiló Dávid az Építész Szakkollégium elnöke.

Csóka Attila Róbert: A felelősség kérdése

Bár a vezércikk javarészt konzekvensen felépített és részleteiben pontos, végső konklúziójától mégis elhatárolódnék. Az Építészeti Biennálé Magyar Pavilonjának kiállítási anyaga valóban a két kurátor nevével fémjelzett, rajtuk kívül azonban számos résztvevője van a projektnek, akik ugyanakkora felelősséggel tartoznak a nemzeti pavilon széles közönség előtt való reprezentációjáért.

A kiállítás létrejöttét ugyanis egy pályázat előzte meg, amely pályázatra beérkezett pályaműveket az építész szakma, valamint a műcsarnok képviselői bírálták el. Első lépésben tehát a zsűrorok tevékenysége az amit kritikával illethetünk, itt viszont egy már említett problémába ütközünk, hogy a kiállítás tervezete csak részben fedi a végül megvalósult eredményt. Ebben az esetben pedig tévesnek érzem a következtetést, hogy az eredeti tervektől való eltérés Bachmann Bálint és Markó Balázs hibája lenne, akik meggyőződésem szerint legjobb tudásuk szerint végezték munkájukat. Sokkal inkább hibája ez a műcsarnoknak és a nevükben is felelős szerveknek, akik látszólag semmit nem tettek annak érdekében, hogy kontroll alatt tartsák a kurátorok munkáját, a zsűrizést követően gyakorlatilag a munka terhét és a felelősséget egyaránt letették a vállukról.

Ugyanezen analógia szerint vizsgálva a kiállítás további összefüggéseit világossá válik számunkra, hogy a hallgatói makettek minősége viszont igenis a kurátorok kompetenciája. Nem csak a biennálé kurátori pályázatában szerepel a tervezés különböző fázisaiban készült makettek bemutatása, hanem a győztes páros által később kiírt nemzetközi hallgatói pályázat is három kategóriában (plasztika, vázlattervi modell, kész terv modell) várt pályamunkákat.

Ennek ellenére a kiállított anyag csupán építészhallgatók tapogatózása a képzőművészet és építészet határán, aminek tárgyi valója látszólag szelekció nélkül, a „sok” hatását várva jelenik meg.

Csóka Attila Róbert a Budapesti Műszaki és Gazdasági Egyetem Építészmérnöki Karának hallgatója, az Építész Szakkollégium tagja.

Wesselényi-Garay Andor: Tér-teremtés

Rendkívül komoly bunkóság lenne a részemről, ha megpróbálnám Smiló Dávid szövegét magyarázni, relativizálni, netán domesztikálni. Elfogadhatatlan nyegleségnek vélném nem bevallani, hogy értem, mi a baja, hogy osztom némely fenntartását, szövegét pedig tárgyától függetlenül is jól esett olvasnom. Tekintélyelvű tapintatlanság lenne azt boncolgatni, hogy vezet-e bárhova az efféle indulat, miközben a mai napig képes vagyok bajba sodródni hasonló hevületeim miatt. Írásmód és pozíció, fókusz és mélység rendeződnek szerkezetté az efféle ajtóberúgós kritikákban; a szerkezet alakzata pedig a kizárás. Az a stratégia, amely az egyébként létező kontextusokat egyetlen, a kritikust a tárgyához fűződő szenvedélyes viszonyra redukálja. Természetes következménye ennek a viszonynak az utolsó mondat, amely már nem pusztán bírálja, hanem legitimitásában függeszti fel a magyar pavilon installációját, szükségképp negligálva azt a kapcsolatrendszert, amelyhez a Magyar Ház – talán szándékán túl – de mégiscsak illeszkedik.

Az én olvasatomban ugyanis ez a biennále négy tradícióról szólt.
(i) Az önreferencialitásról, vagyis a közvetlen kiállító-környezettel kapcsolatos viszonyról;
(ii) a folytatható sorozatokról, vagyis a két-évek felett átívelő koncepciókról;
(iii) egy posztmodern fordulatról, amelyet a premodern tradíciók próbálnak igazolni, továbbá
(iv) a biennálén belül továbbosztott biennálékról, az egót háttérbe szorító, rendkívül tudatos továbbaprózásról.

Ez a négy hagyomány át is fedhette egymást.

A Diener & Diener installációja a kurátori pavilonban (i) úgy foglalkozott a Giardini környezetével, hogy közben (iv) nemzeti nyelveken hangzottak fel szerzői esszék a pavilonokról; Rem Koolhaas (ii) úgy folytatta két évvel ezelőtti programját, hogy ezúttal hivatalnok-építészek munkáit mutatta be; a holland kiállítás (ii) úgy folytatta az üresség témáját, hogy azt ezúttal (i) a pavilon terére gravitálta, Valerio Olgiati terített asztala pedig „csak” az általa (iv) legfontosabbnak tartott építészek képvallomásait szervírozta.

De azok is boldogok lehettek, akik a biennálék során folyamatosan a jövőt, az utat, az irányt firtatják: majd minden sarkon ott vigyorgott a posztmodern: intelligens hacukában, szalonképes köntösben. A törpe-oszlopok ordenáréját és Philip Johnson színeváltozásait egyaránt feledve a (iii) premodern hagyományok tudatos felélesztését szolgálta Hans Kollhoff installációja éppúgy mint a Caruso St. John (iv) al-biennáléja, de még Toshiko Mori szofisztikált giccse is. Voltak persze kínos mellélövések: Bijoy Jain 2010-es installációja után Anupama Kundoo Wall House-ának újraépítése már-már arcpirító volt. Noha kedvencem a téma és személyesen is odáig vagyok az UTT projektjeiért, így az itt bemutatott Torre Davidért is, de a favela-büfének installált termükben csak feszengeni lehetett.

Mindegy.

Az erős kritikával, amit én is szeretek írni és olvasni, általánosságban az a baj, hogy szükségképp tesz vakká bizonyos szubtilitásokra. Csakis ebben, a nagyobb összefüggésben értelmezhető az, hogy a Magyar Ház (ii) nem csak a folytatható sorozatokba illeszkedik, de (iv) csatlakozik az al-biennálékhoz is, mi több: a Bachmann Bálint és Markó Balázs által célul tűzött enteriőr-idea végül sikeresen emeli önmaga modelljévé a házat. A magyar pavilonnak ez az esztétikai alapon szerveződő, programmentes (i) önreferencialitása hozza létre saját terének szuprémumát, ami egészen rendkívül annak ismeretében, hogy Csete Györgyék az 1996-os felújítás során az együttesről nem térként, hanem szimbólumként gondolkodtak. Bachmannék keze nyomán olyan tér-együttes jött létre, amely talán először mutatta meg, hogy milyen is a pavilon: ez volt talán az első olyan beavatkozás, amely autonómiát szavazott annak a háznak, amelyről már rég nem házként gondolkodunk. Kicsit egyszerűbben: ez a pavilon még életében nem nézett ki ilyen jól.

Amikor tehát Smiló Dávid felveti, hogy felesleges volt erre húsz millió forintot áldozni, akkor azt is felveti, semmilyen tanulsággal nem szolgált ez az együttes, vagy ha mégis, az nem érte meg az erőfeszítést. Szerintem ebben téved. Felette meggyőződésem, hogy olyan tudással lettünk gazdagabbak, amelynek például, ha két évvel ezelőtt birtoklunk, bizonyára befolyásolta volna a BorderLINE Architecture installációját is. Mint ahogy – persze ki vagyok én, hogy ilyeneket mondjak – vélhetően befolyásolni fogja a elkövetkező asszamblázsokat is: olyan auratikus tér sejlett fel, amelyben lehet, hogy nem kell félni a klasszikus, műtárgy-jellegű tárlatoktól sem.

Wesselényi-Garay Andor építész, szakíró, a NyME-AMI oktatója, a 2010-es Velencei Biennále magyar kiállításának kurátora.

építészet, magyar építészet, kritika, wesselényi-garay andor, smiló dávid, bachmann bálint, biennále 2012, markó balázs, epiteszet, magyar epiteszet, csóka attila róbert, helyszínelők, biennale 2012 Icon_print

Hg_pasaret_szponzor_title
Logomain
This is unbelievable!
OK

Hello!   mit szeretnél megosztani olvasóinkkal?

Foglald össze egy mondatban miről van szó. *

A közlésre szánt teljes anyag. *

Kép és egyéb dokumentum is tartozik az anyaghoz?
Add meg a linkjét! (GoogleDrive, Dropbox, FTP, stb.)

Név/Cégnév *

Maradjak
névtelen

Mail *

Telefonszám (csak számok)

HG user név, ha van.

Kérlek, írd be a képen látható 2 szót az alatta lévő mezőbe

Hello!   dolgozz velünk

Név *

Mail *

Telefonszám

Mit szeretnél nálunk csinálni?
Facebook
Twitter
Pinterest
YouTube
RSS

Ombrello Media.
Alkotás utca 53
MOM Park "C", 1123
Budapest, Hungary 

M: +36 30 297 2317