Logomain

200 éve nyitott Pest első kőszínháza

By Szerdahelyi Márk 2012. február 9. 13:45

szerk at hg dot hu

Index20130604-19838-1bln7lc.gallery

pesti német színház index

Pestinemetszinhazkulso20130604-19838-123gr3u.gallery

A Pesti Német Színház korabeli metszeten

Budapest-varosi-nemet-szinhaz-pesten20130604-19838-1m0uc4a.gallery

A Pesti Városi Német Színház korabeli ábrázoláson

Budapest-varosi-nemet-szinhaz-pesten-184720130604-19838-15kaqjn.gallery

A Pesti Városi Német Színház égése 1847-ben, korabeli ábrázoláson

Klio_szobra_az_egykori_pesti_nemet_szinhaz_homlokzatarol20130604-19838-xb7iqq.gallery

Klió szobra a Pesti Német Színház múzsái közül

A_megmaradt_homlokzati_konzolok_egy_darabja20130604-19838-146hjv7.gallery

A Német Színház megmaradt homlokzati konzoljainak egyike

Erzsebet_teri_nemet_szinhaz20130604-19838-1dvjd2g.gallery

Az Erzsébet téri Német Színház, jobbra hátul az épülő Szent István bazilika

Nemet_szinhaz_az_arviz_idejen20130604-19838-1c3nlx.gallery

A Pesti Német Színház az 1837-es árvíz idején

1812-ben e napon fényes ünnepségek keretében megnyitotta kapuit a pesti Királyi Városi Színház, a későbbi Német Színház.

Ma 200 éve, hogy 1812-ben fényes ünnepségek keretében, hivatalosan is megnyitotta kapuit a pesti Királyi Városi Színház, vagyis ahogy később elnevezték (megkülönböztetve a magyar nyelvű színtől) a pesti Német Színház az egykori Színház, majd Gizella, ma Vörösmarty téren. Hogy mennyi viszontagság övezte ennek az épületnek nemcsak a felépítését, de sorsát is, azt szimbolizálja az a tény, hogy még a megnyitó napját sem sikerült egykönnyen meghatározni. A jeles eseményt tudniillik a császár születésnapjára, február 12-re időzítették, de később kiderült, hogy az hamvazószerdára esik, így végül kénytelenek voltak előrébb hozni a ceremóniát farsangvasárnapra, vagyis február 9-re.

Magát a színházat a korabeli Közép- és Kelet-Európa legnagyobb és egyik legimpozánsabb középületének tervezték. Mint ilyen, előrevetítette azt is, hogy felépítése bizony szokatlan helyzetet és bonyodalmakat generált a korabeli Pesten, különösen úgy, hogy az építkezés idejére esett az osztrák államcsőd és a napóleoni háborúk időszaka is. Igaz, hogy már II. József idején felmerült egy azonos funkciójú épület ötlete, amely egészen (a neves Franz Anton Hillebrandt, később Hild János által) a tervekig, sőt a kivitelezés megszervezéséig is eljutott, ám anyagi természetű problémák miatt az építkezés mégsem indulhatott meg. József nádor 1806-ban aztán a jó ideje tartó huzavonát megelégelte, az ügy élére állt, s a komplexum megtervezésével Johann Aman (1765-1834) bécsi építészt bízta meg.

A „komplexum” jelen esetben úgy értendő, hogy eredetileg nem csak a színházról volt szó, de hozzá a Duna irányából csatlakozó Vigadóról (vagyis Redoute-ról) is. Az alapkövet 1808 tavaszán tette le a nádor, de csakhamar kiderült, hogy a fent említett folytonos anyagi nehézségek (plusz a vele járó devalválódás) teljesen ellehetetlenítették a Vigadó építését, így a kivitelezést ideiglenesen leállították. Megemlítendő, hogy miközben folyt a színház építése – amihez Bécs egy fillér támogatást sem adott –, a magyar színjátszásnak nem volt állandó és méltó otthona. Ők már a 18. század végétől össze-vissza, mindenféle ideiglenes helyeken voltak kénytelen előadásokat tartani, s a Német Színház megnyitásával ez a helyzet csak annyiban változott, hogy a hazai társulat a német színjátszás 1774-től elfoglalt ideiglenes helyére, az egykori 500 főt befogadó Rondellába tudott költözni (ezt 1815-ben lebontották, az önálló pesti magyar nyelvű színjátszás épülete pedig csak 1837-ben, épp 175 éve nyitotta meg kapuit a mai Astoriához közel).

Az építkezés nem haladt könnyen, pláne nem gyorsan. Az 1808-as számítások szerint két év múlva a színháznak már állnia kellett volna, ám részint a fenti okok, részint pedig az akkor még szabályozatlan és kiépítetlen rakpart nélküli Duna folytonos áradása meghiúsította ezt. Volt még egy oka a csúszásnak: maga Johann Aman. Az építkezés ugyanis ez esetben úgy folyt, hogy a kivitelezést a fiatal pesti Pollack Mihályra (1773-1855) bízták, miközben Aman a császárvárosból, zömében levelezés útján instruálta és felügyelte az építkezést. Ez most sem menne gond nélkül, hát még akkoriban! Gondolhatnánk, hogy a bécsi építész, aki bár számos magas hivatali státuszt is betöltött és más építkezést is vezetett ekkoriban, a pesti színház sorsát, mint „kiemelt beruházást”, prioritásként kezelte. Ez talán a legelején így is volt, de a későbbiekben gyökeresen megváltozott.

Ennek pontos okait nem tudjuk, de az biztos, hogy Aman valamikor az építkezés félideje körül csúnyán összekülönbözött Pollackkal. A fiatal és ambiciózus mester (aki később egyik legjelesebb klasszicista építészünkké avanzsált, egyebek mellett a Nemzeti Múzeum tervezőjévé is) az építkezés helyszínén nyilván jobban átlátta a kivitelezés nehézségeit, s nem is késlekedett ez ügyben egynéhány javaslatának hangot adni. Ez valószínűleg egyre terhesebbé válhatott a bécsi építésznek, hiszen mennél inkább a vége felé közeledett a kivitelezés, Aman kezdeti töretlen bizalmát egyre inkább az irigység látszott felváltani. Tetemes elfoglaltságai mellett nem szívesen szakított időt pesti utazásra, hiába kapott napidíjat, kényelmes lakosztályt és lesték minden óhaját, nem volt ritka, hogy miatta állt az építkezés (de ha el is jött, abban sem volt köszönet, mert leginkább mint valami gyarmati építkezést koordinálta a munkákat, s szinte csak tiszteletdíjával törődött…no meg az elvégzett munka nem épp jóindulatú megbírálásával). Az építkezés végére Pollackra egyébként annyira megharagudott, hogy a színházról megjelent írásában, a közreműködő művészek listájában – kicsinyes bosszú gyanánt – utolsóként említette, holott szerepe alapvető fontosságú volt. De nem elég ez, még degradálta is az által, hogy szerepét úgy szűkítette be, mint aki csak a kőműves munkákra ügyelt, miközben a legelső helyen a főként adminisztratív feladatokat kapó Hild Vince építészt említi, egekig magasztalva őt.

Aman rosszindulata és nagy befolyása azonban csak a Redout építésekor jelentkezett igazán, nem véletlen, hogy több mint 20 évig állt az építése (végül 1829-1833 között épült csak fel, ám 1849-ben Hentzi ágyúi annyira megrongálták, hogy később le kellett bontani). A probléma elsősorban az volt, hogy az akkor már működő Szépítő Bizottmány, élén a nádorral egyre inkább ki akarta venni Aman a kezéből az építkezés irányítását és felügyeletét. Ennek legvalószínűbb oka az lehetett, hogy az építész magatartása, valamint a felügyelés nehézkessége miatt irányában a bizalom időközben jelentősen megcsappant, míg a kivitelezéssel jeleskedő, sokkal szimpatikusabb Pollack irányában egyidejűleg megnőtt.

Ennek az évekig húzódó bonyolult és intrikáktól sem mentes folyamatnak a vége az lett, amitől Aman a legjobban félt: a Bizottmány Pollackot kéri fel, hogy a Vigadó épületét fejezze be. Igaz ugyan, hogy meghagyták neki, hogy az eredeti tervek alapján dolgozzon, de ez inkább csak egy útmutatás volt, hiszen azokat jelentősen módosította, szinte újratervezte az egész épületet. Aman mindeközben ügyesen tüsténkedett a színfalak mögött, s hosszú éveken keresztül akadályozta az építkezést, a Bizottmányt pedig perrel fenyegette meg (végül óriási összeggel kárpótolták).

De térjünk vissza a színházra, pontosabban a közreműködő művészekre. Ez időszakban egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a nagyobb „központi” építkezéseknél a napszámos munkákat leszámítva szinte minden művészileg igényesebb részlet bécsi mesterek kezei közül került ki. Nem volt ez másképp a Német Színház épületével sem, hiszen minden alább felsorolt művész bécsi, így a tervező Johann Aman (akit a megtisztelő udvari építészi címmel tüntettek ki a színház megnyitását követően), illetve a színházi gépész Venzel Kubitsek (Kubischeck) is. A festő szekció: az előfüggöny gazdagon megfestett allegorikus jelenetét a neves Josef Abel festette, a színházi díszletet, kulisszákat és egyéb színpadi dekorációkat Johann Janitz, a drapériákat, a mennyezetet, valamint az előcsarnokot Gotthard (Gerhardt) Albrecht, míg a figurális ábrázolások Johann Kaupertz irányításával készültek. A szobrászati szekció: a díszítőszobrászati munkákat, valamint a főhomlokzat két nagyméretű múzsaalakját Franz Vogl udvari szobrász, a másik kettőt Friedrich Berringer készítette, a bejárati csarnok tetejére került jelenetet (Apolló Tália, Melpomené és Kalliopé múzsákkal) a korszak magyar arisztokráciájának kedvelt művésze, Josef Klieber faragta. A pesti csapat oszlopos tagjai: Pollack Mihály építész, kivitelező, Hild Vince építész és Kardetter Tamás, akinek nevéhez az ácsmunkák, valamint az épületasztalosi munkák fűződtek (Kardetter egyébként – nyilván nem függetlenül a tiszteletdíjától – a megnyitás évében Pollackkal nívós házat is építtetett, mely ma is áll az Apáczai Csere János u. és Türr István u. sarkán). Egyébként nincs is mit csodálkozni azon, hogy ennyi osztrák mester dolgozott ezen az épületen, hisz egy ilyen projekt hírére nyilván birodalom szerte felkapták fejüket a művészek, de az akkori lobbi (különösen, hogy a „megrendelő” Bécs, a tervező építész pedig osztrák) nem tehette kétségessé, hogy kik kapják meg a legigényesebb feladatokat (az is igaz, hogy ilyen munkákat ekkoriban hazai mesterekkel nem lehetett volna megoldani).

Klió szobra a Pesti Német Színház múzsái közül

Több mint két évtizednyi aktatologatás után és négyévnyi megfeszített munka gyümölcseként 1812. február 9-én végre megnyitotta kapuit a Színház. Ez alkalomra az akkori ünnepelt színházi költő-királyt August von Kotzebuet kérték fel alkalmi darab megírására, a nyitóelőadás alkalmával felcsendülő elő- és utójáték megzenésítését pedig Beethoven vállalta, ezek: „Ungarns erster Wohltäter” más néven István a király nyitány op. 117. (a későbbi rockopera nyitánya is egyben) és a „Die Ruinen von Athen” op. 113.

„Kényes volt, fényes volt, aranyozása ragyogott, világítása káprázatot varázsolt, felszerelésében sem volt hiány, csak éppen – német színház volt” – írta róla Lestyán Sándor, az egykori Budapest lap szerkesztője több mint száz évvel az épület megnyitása után. Írása összefoglalja mindazt, amit egy külső szemlélő láthatott, azonban a teljes képhez a belbecs is hozzátartozik, s ha ezt is nézzük, bizony az összkép meglehetősen vegyes, úgy is mondhatnánk, hogy a király ha meztelen nem is volt, de erősen alulöltözött biztosan. A megnyitó csillogása, a csodálatos zeneművek ugyanis csak ideig-óráig tompították el azokat a gondokat és aggályokat, melyekkel az épület szinte a kezdetektől fogva küszködött. Hiába a neves képzőművészek, akadémiai tanárok egész sora, ezek nem garantálhatták az épület sikeres külső-belső megjelenését, illetve ez utóbbi esetben a célnak való megfelelőségét. Valószínűleg a kor emberének véleményét Paget János (John Paget) fogalmazta meg a legtömörebben és legtalálóbban: „az épület komor látványt nyújt és rossz az akusztikája is”.

Az impozáns, de nem monumentális, grandiózus, de nem ünnepélyes külső nem csak a későbbi szakírók, de a kortárs laikusok nemtetszését is kivívta. Nem is beszélve a környékről, ami enyhén szólva lehangoló volt, hiszen sem kikövezve nem volt (szintúgy Pest nagy része), sem rendesen megvilágítva (a téren ekkoriban három, faoszlopra erősített olajmécses volt hivatott a közvilágítást szolgálni), az arra járó, vagy ott élő emberek csak a Színház melletti Magyar Király Fogadóban, illetve Fischer-féle Hébe névre keresztelt „tsinos fagylalda” ínyencségeivel vigasztalódhattak.

A tér fenti fogyatékosságait természetesen nem lehet Aman számlájára írni, viszont az épület ki- és bejáratainak elégtelenségéből, valamint a kocsisok és a gyalogos tömeg egy helyütt való rossz eloszlatásából jelentkező káoszt és ricsajt már annál inkább. Nem véletlen, hogy a korabeli Pestről és Budáról is részletes leírást közlő Franz Schams is megjegyzi, hogy ez a fajta „újszerű látványosság Pesten félig-meddig a tűzvészhez hasonlatos lármával jár”. A nem túl szerencsés külsőnél már csak a belső kapott keményebb és több kritikát. A neves tudós-utazó Richard Bright szerint a loggiák nagyon vékony fallal voltak elválasztva, a színpad közelében lévő páholyok nagyon „zsugorítottak” és az egész színház túl sötét hatást keltett. Mások a repceolaj lámpások és a nyitott árnyékszékek által keltett szagokat nem viselték megértéssel, megint mások a fűtés elégtelenségét és a huzatot sérelmezték (télen a nézők hosszú éveken át nagykabátban voltak kénytelen a kényelmetlen üléseken feszengeni). A legtöbb kritikát azonban a színházi akusztika kapta, ami annyira rossz lehetett, hogy a már említett Schams kénytelen volt elhagyni finomkodó, inkább a szépet és a jót kiemelő látásmódját: „részben saját tapasztalatomra, részben az általános szóbeszédre támaszkodva meg kell, hogy mondjam, hogy e színházban a színészeket nem jól érteni”.

A Német Színház megmaradt homlokzati konzoljainak egyike

Különösen azért voltak kellemetlenek ezek a kritikák, mert Aman – saját bevallása szerint – rengeteget foglalkozott az akusztika kérdésével, melyről egy tanulmányt is írt, s alkotását nem kevéssé magasztalva mindenhol kihangsúlyozta, hogy ő bizony a „régiek tanítása szerint” járt el. Nincs okunk ezt kétségbevonni, de az eredményen ez aligha látszott meg. Nem véletlen, hogy számos vicces anekdota született ezzel kapcsolatban. Így pl. azé a hölggyé, aki az előadás végeztével azt mondta, hogy „a kis fiúk és lányok egész jól játszottak, csak nagy kár, hogy nem beszéltek semmit”.

Aman egészen 1819-ig tűrte a kritikákat és az élcelődéseket, míg végül kénytelen volt reagálni a vádakra. Védekezését arra építette, hogy a problémák fő okozójának elsősorban az épület befejezetlenségét nevezte meg. Tudniillik a Redout-nak (aminek építése akkor már vagy egy évtizede az alapfalak szintjén megállt) mintegy hangfogóként kellett volna funkcionálnia, s ő a tervezéskor ennek meglétével számolt. Ennek a „lezáró épületnek” („Einschlussbau”) a hiánya viszont valóban huzatot és a hideget okoz, mivel az ideiglenes fal a budai hegyekről lezúduló szelet nem fogta fel jól (a Vigadó felépítése később valóban enyhített az akusztikai gondokon és a hidegen). Megjegyzi azt is, hogy telt színházzal kalkulált, hiszen az másképpen rezonál, mint az üres vagy a félig üres.

Az természetes, hogy a nyitóelőadásokon megtelt az épület, hiszen három napon át mintegy 10 000 ember volt kíváncsi a műsorokra. Ezek elmúltával és a megnyitó körüli időszak vakító pompájának fakulásával egyidejűleg viszont felerősödtek az olyan kérdések, melyeket már addig is többen feltettek: mikor lesz tele az épület? Szükséges-e, kell-e a 3500 főt befogadó giga-színház, ha a budaiak a Kempelen Farkas tervei alapján, templomból kialakított Várszínházban ennek egyharmadát sem töltik meg? Ennyi férőhelyet ugyanis meglehetősen nehézkesen lehetett megtölteni úgy, hogy ekkoriban Pest lélekszáma nem érte el a 33 000 főt.

A Pesti Német Színház az 1837-es árvíz idején

Nem is sűrűn volt teltház. Különösen nem télvíz idején, amikor a hajóhíd felszedése miatt a budai közönség akár hónapokig is elszakadt Pesttől (ezen csak a Lánchíd 1849. évi megnyitása segített). Természetesen a vezetőség mindent megtett, hogy a nézőszámot gyarapítsa: meghívták a korszak több nevesebb színjátszóját, karmesterét, zenekarát és a magyar lakosság „megszelídítésére” olyan trükköket is bevetettek, mint a németnyelvű előadásokban fel-felcsendülő magyar nyelvű dalok, köszöntők, strófák meghonosítása, mely után a tapsnak vége-hossza nem volt (egyébként, igaz, németül, de magyar vonatkozású műveket is előadtak). Sőt, egy alkalommal a nemzeti érzelem addig elmehetett, hogy a Hunyadi János című oratóriumot magyar szöveggel adták elő ezzel is mintegy demonstrálva a magyar nyelvű előadások mellett. Kétség kívül jó húzás volt 1823-ban meghívni a korai magyar színészet kimagasló alakját, Déryné Széppataki Rózát, s ugyan ez évben Liszt Ferencet is. Míg azonban ők vendégművészekként léptek a színpadra, addig Erkel éveken át volt a színház karnagya, igaz, nem kifejezetten szívesen, hiszen nemzeti érzelmeivel az intézményt nehezen tudta összeegyeztetni, ám ambíciói teljesüléséhez szükségesnek gondolta (mindenesetre ahogy a pesti Magyar Színház megnyílt, még a kevesebb fizetés ellenére is azonnal csatlakozott annak tagjaihoz). A műsorprogramban állandóan feltűntek Shakespeare, Schiller és Goethe művei, de játszották a korban divatos lovagdrámákat is, a zenei repertoárt pedig többek között Rossini és Mozart alkották.

Teltek az évek és az épületet ha jóllehet lassan meg is szokták a pestiek, de sosem vált népszerűvé, s a szabadságharc közeledtével egyre inkább a Habsburg-elnyomás egyik szimbólumát látták benne. Így aztán amikor szinte napra pontosan 35 évvel a megnyitása után, 1847. február 2-án hajnalban lángok csaptak fel az addigra már nagyjából teljesen kiürült Német Színház tetején, nem volt különösebben sürgős annak oltása. Természetesen nem állítható, hogy bármiféle szándékosság állt az oltás fogyatékossága mögött, de valószínűleg az épület nagy része megmenthető lett volna. Egy korabeli urban legend szerint Petőfi, aki akkoriban a közelben (a mai Kossuth Lajos utcában) lakott a színház égésének hírére nem zavartatta különösebben magát, a másik oldalára fordult és a bajusza alatt csak ennyit bökött oda: „Édes barátom, sorsát senki el nem kerülheti. Színházat azért építenek, hogy elégjen; esernyőt azért veszünk, hogy ellopják. Ez a rendeltetés dolga.” Azzal nyugodtan aludt tovább.

A Pesti Városi Német Színház égése 1847-ben, korabeli ábrázoláson

A tűz pontos oka nem ismeretes. Ugyan 1847-ben már puskaporos volt a levegő Pest utcáin, mégsem valószínű, hogy szándékos gyújtogatásról lehetett szó. A korabeli sajtó zöme azon a véleményen volt, hogy alighanem az utolsó előadás után egy „eltévedt röppentyű” okozhatta a tüzet, de nincs kizárva a néhány hónappal korábban beszerelt új fűtőberendezés meghibásodása vagy annak gondatlan karbantartása sem (ekkoriban egyébként – lásd Petőfi reakcióját – nem voltak ritkák a színházi tűzesetek, hiszen nem csak a pirotechnikai eszközök voltak tűzveszélyesek, de a puszta világítás is). A tragédia után azonnal gyűjtés indult, s a Szépítő Bizottmány sebtiben nemzetközi pályázatot írt ki az új színház épületére, ám a szabadságharc és az azt követő események az épület újbóli felépítését meghiúsították. A katasztrófát követően szinte csak az oldalfalak maradtak meg, a könyvtáron és jelmeztáron kívül minden egyéb a tűz martalékává vált.

A Bach-korszakban a romos épületet ideiglenes tetővel fedték le és iskolaként funkcionált, később a hatvanas években egy rövid ideig vásárcsarnokként is működött. Aztán az áldatlan állapotokat felszámolva 1873-ban a telken Linzbauer Sándor tervei szerint felépült az impozáns Haas-palota, amit az 50-as évek második felében a második világháború okozta sérülések miatt bontottak le. Ennek helyébe a tér historizáló hangulatától eléggé elütő modern épületet húztak fel 1971-re, majd 2005-ben ezt lebontva épült fel a mai napig is látható – szintén nem túl harmonikusan illeszkedő – üveg-acél homlokzatú irodaház. Maga a német színjátszás legközelebb csak 1853-ban tudott a saját, fából készült színházában előadást tartani az akkori Újvásár (ma Erzsébet) téren, de ezt az épületet 1870-ben lebontották, mert a megelőző évben a Gyapjú (ma Báthory) utcában újat emeltek. A sors fintora, hogy 1889. december 20-án az utolsó pesti német színház is a tűz martalékává vált.

Az Erzsébet téri Német Színház, jobbra hátul az épülő Szent István bazilika

A színház épületéről csupán a főhomlokzat néhány szobra menekült meg, egészen pontosan a négy múzsa alakja (Klió, Erató, Euterpé és Poühümina), valamint a fölöttük lévő komédia-tragédia maszkjával díszített konzolok. Ezek – szinte tökéletes állapotban – egészen 1911-ig a Stefánia úti Földes-villa teraszán álltak, majd ennek bontását követően az akkori Székesfővárosi Múzeum vásárolta meg őket, a négy alakot pedig az épület (a mai városligeti Olof Palme-ház) főhomlokzata elé állította. Ezeknek a szobroknak később nyomuk veszett, a legvalószínűbb, hogy a második világháborús bombázásoknak váltak áldozatává, noha erre sosem került elő egyértelmű bizonyíték. Sajnálatos, hogy a korszak közép-európai mércével mért egyik legnagyobb és legszebb épületéből mára már (mintegy mementóként) csak azok a kőkonzolok maradtak meg, melyek a színház főhomlokzatán az egykori Színház teret nézték három és fél évtizedig.

építészet, magyar építészet, színház, magyarország, pollack mihály, klasszicista építészet, pesti német színház, johann aman, szerdahelyi márk Icon_print

Hg_pasaret_szponzor_title
Logomain
This is unbelievable!
OK

Hello!   mit szeretnél megosztani olvasóinkkal?

Foglald össze egy mondatban miről van szó. *

A közlésre szánt teljes anyag. *

Kép és egyéb dokumentum is tartozik az anyaghoz?
Add meg a linkjét! (GoogleDrive, Dropbox, FTP, stb.)

Név/Cégnév *

Maradjak
névtelen

Mail *

Telefonszám (csak számok)

HG user név, ha van.

Kérlek, írd be a képen látható 2 szót az alatta lévő mezőbe

Hello!   dolgozz velünk

Név *

Mail *

Telefonszám

Mit szeretnél nálunk csinálni?
Facebook
Twitter
Pinterest
YouTube
RSS

Ombrello Media.
Alkotás utca 53
MOM Park "C", 1123
Budapest, Hungary 

M: +36 30 297 2317