A költségek csillagászatiak lehetnek, a tervezgetéshez pénz kéne. Konferencia az Iparművészeti felújításáról.
1896. október 25-én, éppen 115 évvel ezelőtt a millenniumi ünnepségek zárásaképpen adta át az uralkodó, I. Ferenc József császár és magyar király a különleges múzeum és iskolaépületet. London és Bécs után harmadikként, Rómer Flóris művészettörténész-régész kezdeményezésére 1872-ben alapították Budapesten a közízlés javítása érdekében létrehozott Iparművészeti Múzeumot. Az 1890-ben kiírt tervpályázatot a „Keletre magyar” jeligéjű, Lechner Ödön és Pártos Gyula által benyújtott tervsorozat nyerte. A három év alatt felépült együttes korszakhatárt jelöl a magyar építészet történetében. A millenniumi ünnepségek tiszteletére készült épületek leginkább a magyar történet ezer esztendejének stílusait vonultatták fel. E történeti koncepció legreprezentatívabb példája a ma is álló, Alpár Ignác által tervezett Vajdahunyad vára. A 21 részből álló Történelmi Épületcsoport a millenniumi ünnepségekre azonban a szoros határidő és a költségtakarékosság szempontjai miatt ideiglenes jelleggel, főleg fából készült el. „Vajdahunyadot” közkívánatra 1904 és 1908 között, szintén Alpár vezetésével tartósabb anyagokból építették fel. Hasonló elképzelések alapján épült Párizsban a Szajna partján az 1900-as világkiállítás magyar pavilonja, amelyet Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervezett.
Az Iparművészeti Múzeum lanternája még eredeti helyén. Kép: Merényi György
Az utolsóként átadott millenniumi épület, az Iparművészeti Múzeumé azonban radikálisan szakított ez addigi elképzelésekkel, hiszen nem az elmúlt ezer, hanem az azt megelőző ezer év hagyományait kívánta hangsúlyozni.”Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz” – összegezte elképzeléseit a művész-építész Lechner a Művészet című folyóirat 1906-os számában. Itt olvashatjuk másik sokszor idézett mondatát is: „Színes, beszédes és kifejező nyelve van a néma kőnek, a művészi formáknak, az építészet alkotásainak.” Lechner páratlan tehetsége első, egyedülálló példája lett valóban ez a titokzatosan keleties hatású épület. Szecessziósnak mondjuk, hiszen addig ismeretlen, szokatlan tömegek, kapaszkodó-szétterülő buja formákkal borított felületek bontakoznak ki előttünk, ha bejárjuk az épületet. Talán nem meglepő, de a bombay-i (ma Mumbai) pályaudvar épületének historizáló mesevilága áll legközelebb Lechner múzeumépületéhez. A magyarság feltételezett keleti gyökerei itt mindenekelőtt az indiai és az arab építészetet is megidéző tömegformálásban és leginkább a jellegzetes, a magyar népművészet motívumkincsének átírásából származó attraktív dekorációban, Lechner formateremtő ereje által tárgyiasulhattak. A végletekig egyszerűsített, jelrendszerré alakított ornamentika azonban csak utal az eredetre. A belső térkapcsolatok, jellegzetes karaktereikkel, ornamenseikkel olyan nyelven szólnak, amelyet talán kevésbé tudatosít a látogató. Ezért is élményszerű közlekednünk ezekben.
Az „eredet-elméleteket” vitatták akkor is és vitathatjuk persze ma is. Az építész a maga eszközeivel azonban kétségtelenül bizarr, a maga valóságában inkább eklektikus ám mégis funkciójának megfelelő, meggyőző csodapalotát alkotott meg ekkor. A világot járt és az építészeti változásokat pontosan ismerő Lechner lépten-nyomon találkozhatott kora Európájában a kelet iránti erős érdeklődéssel. A 19. századi hazai építészetünkben Feszl Frigyes Vigadója, és különösképpen Ybl Miklós fóti temploma tekinthető olyan stílusteremtő kísérletnek, ahol a keleti utalások megjelentek. Az orientalista elemek minden eddiginél határozottabb hangsúlyozása és újraértelmezése így a romantikus építészet vonulatához is kapcsolják Lechner épületét. Huszka József sepsiszentgyörgyi rajztanárnak a magyar népművészet motívumkincsét bemutató albumaival, írásaival is a magyarság keleti eredetét vélték igazolni. Alaposabban szemrevételezve parádés gyűjteményeit leginkább a keleti, szasszanida motívumvilággal rokon vizuális költészet bontakozik ki előttünk. Lechner zsenialitása azonban e motívumkincs adaptálásán túl például az építészeti tér megformálásának, a szerkezeteknek a népi formákból történő újraértelmezésben is tetten érhető az Iparművészeti Múzeum épületén.
Az Iparművészeti Múzeum belső udvara archív képen, kerámiaköntösben
Az újító kedv, a rebellis gondolatok természetszerűen jelentettek újításokat az anyaghasználatban is. A téglagyáros családból származó Lechner különös jelentőséget tulajdonított az agyagnak és az ebből formált építészeti kerámiának. Szavai szerint a kerámia „monumentális anyag”, amely a legalkalmasabb a modern nagyvárosi építészet megteremtéséhez. Ez nemcsak az esztétikai elvárások, hanem a célszerűség szempontjából is igaz: a kerámia-burkolatok jól ellenálltak az időjárásnak, és színtartóak. Tökéletesen megfeleltek ugyanakkor a szecessziós mozgalmak formabontó, nemegyszer extravagáns törekvéseinek. Lechner Ödön így ír önéletrajzi vázlatában: „...az ország nagy része... hatalmas síkság, ahol az emberek a követ csak hírből ismerik (...) a gölöncsér, a cserepes ipar ősi hagyomány s így a szükséges építőanyag mindenütt könnyűséggel előállítható... Az architektúrának önmagából az épületből és az építészből kell kinőnie. Föl kell konstruálni az épületet ugy, mint azt a jelenkori életviszonyok, a modern szerkezetek szükségszerűen követelik s formálni kell a fölhasznált anyagokat úgy, amint az anyagok természete azt lehetővé teszi”. E gondolatmenetében a 19. század legjelentősebb építészetteoretikusainak, Gottfried Sempernek és Eugène E. Viollet-le-Duc-nek az elképzelései is tükröződnek. Nem véletlen tehát, hogy az Iparművészeti Múzeum épületén, az alkalmazott korszerű vasbetonszerkezetek mellet meghatározó lett az építészei kerámia, amely a kor kimagasló művészi és technikai színvonalán dolgozó pécsi Zsolnay-féle gyárban készült. Az építőművészet és az iparművészet modern szintézisének jellegzetes anyagává válhatott az építészeti kerámia.
Éppen ez jelenti majd a legkomolyabb kihívását a múzeumépület odázhatatlan felújításának is. A korabeli ajánlások szerinti 30 évenkénti felülvizsgálatok és az esedékes felújítások elvégzésének elmaradása, összetett feladatok elé állítják az épület megújulási folyamatát megtervező és az ezt kivitelező szakembereket. Az elmaradások okai nemcsak az akkor forradalmian új anyagokkal való bánásmód későbbi hiányosságaiból, hanem a 20. századi történelem okozta pusztításokban kereshetőek. Riadtan nézünk arra a felvételre, amelyen látható, hogy 1956-ban valami különleges szerencse folytán maradt csak meg a cserép nélküli ácsolt kupolaszerkezeten lebegő kerámia lanterna-remekmű. Az épület védett műemlék, tehát a műemléki szempontok érvényesítése még komolyabb töprengésre késztet, ám kétségtelenül bizonyos határokat is kijelöl. Erről, a felújítás előkészítésének szempontjairól szólt az október 17-én a múzeum emeleti dísztermében megrendezett szakmai konferencia. Igaz, csak nagy vonalakban, de mégis felvetődtek a felújítás elvei és ezek szakmai kérdései. Sajnálatosan kell leszögeznünk, a költségek a fent említett okokból kifolyólag csillagászatiak lehetnek. A NEFMI egyelőre csak azt az összeget állta, amely a pillanatnyi veszélytelenítésre és a lanterna eltávolítására volt elegendő. A konkrét lépésekről, a szakmai konszenzusról leginkább csak a hozzárendelt anyagiak megléte után lehet szó.
Az Iparművészeti Múzeum leválasztott burkolóelemei a júniusi jótékonysági aukción. Kép: Merényi György
Az épület pirogránitból, mázas majolikából és terrakottából készült burkoló és díszítő elemeit a Zsolnay-gyár főművei közé sorolja Nikelszky Géza, a gyár szecessziós korszakának kiemelkedő tervezője és később históriájának egyik első megírója. A budapesti Iparművészeti Múzeum és iskola homlokzatának teljes díszes burkolatát, színes majolikaelemekből felépített bejáratát (itt külön az ide tervezett irizáló mázas kerámialapokat is), a tető, a kupola, laterna és a belsők színes majolikadíszeit sorolja fel a szerző. Utóbbiakról azonban már csak sejtéseink lehetnek, hasonlóan a később festéssel eltüntetett belső síkornamensekhez. Ezekről azonban még archív felvételek árulkodnak. (Az építészeti koncepciót támadók miatt, az 1920-as évek végére a múzeum belső festését – Reissmann Károly Miksa művét – egyszerűen lemeszelték.)
Az Iparművészeti Múzeum leemelt lanternája a földön. Fotó © Mattyasovszky Zsolnay Eszter
A kerámiák elhelyezésével kapcsolatban Nikelszky ezt írja: „Ha ez szakértelem nélküli, vagy a vállalkozó hasznán alapuló, megtakarításos munka, úgy a kerámia a hibás elhelyezés következtében hamarosan tönkre megy. Ezért az elhelyezést, ha csak mód van rá, gyakran vállalta maga a gyár, mivel olyan szakemberei voltak, akik a kőművesmesterségnek ehhez az ágához is értettek. Ahol ez nem így történt, hamarosan megmutatkoztak a bajok. Például az Iparművészeti Múzeum hatalmas kupoláján ülő laterna sárgamázas toronyszerkezete vas-vázra van bízva, ennek nagy a kilengése. A kerámiarészek nem üregesen kerültek e vas vázakra, hanem kiöntve. A fugákból éppen a kilengés következtében a cement kihullott, a víz betódult a nyílásokon át s télen szétrepesztette a fagy. Az egész toronyépítményt újra kellett gyártani, a kerámiákat szakavatottan elhelyezni.” Későbbi felújítások alkalmával azonban újból és újból betonnal öntötték ki tartórészét, kész csoda tehát, hogy napjainkig kitartott a látványként messziről is pompázó kerámiaszerkezet.
Az épületet megkoronázó iparművészeti remekmű, a lanterna nem mindennapi utazását, kényszerűségből elvégzett leemelését követhette az Üllői útról néhány hónapja a lelkes érdeklődő. A múzeum udvarában megpihenve, hosszú uralkodása idejének végén földet érve nevetnek ránk körbefutó peremét őrizve a bajuszos Zsolnay-angyalok.
