A Városliget hajdan legnagyobb attrakciója, a Budapesti Nemzetközi Vásár három pavilonja is megvan, sőt: részben látogatható.
Egyre kevesebben emlékezhetnek rá, hogy a messze földön híres Budapesti Nemzetközi Vásár valamikor a Városligetben csábította a vásárlókat és a látogatókat. Azt pedig még kevesebben tudhatják, hogy az egykori BNV egy állandó és két, a maga idejében ideiglenesnek készült pavilonja ma is megvan, igaz, mind kicsit átalakítva. Az utóbbiak egyikét akár meg is csodálhatjuk a Városligetben, hisz eredeti helyén áll, a retró életérzés igazi szentélyeként; a másikért viszont egészen Balatonboglárig kell elzarándokolni.
A BNV városligeti fénykora
A magyar vásárok története a 19. századi Országos Kiállításokig vezethető vissza. Lényegük a hazai és a nemzetközi ipar, kereskedelem legfrissebb eredményeinek bemutatása volt a nagyközönség számára. Egy-egy vásár nemcsak vásárlók szerzésére, de gyümölcsöző együttműködések kialakítására is megfelelő terep volt. Az 1896 óta a Városligetben rendezett Budapesti Nemzetközi Vásár első fénykorát a két világháború között élte, 1945 után azonban nem maradt ép pavilonja. 1946-ban ezért a Fővárosi Állatkert megürült állatházaiban rendezték az első vásárt, amely ugyan ’47-től visszaköltözött a Ligetbe, de (talán Rákosi személyes ellenszenve miatt) 1950-55 között teljesen elmaradt. Változást a Kádár-rendszer hozott, amely a vásárokat kiváló terepnek tekintette saját legitimációjához és a polgárok vágyainak kielégítéséhez. Az 1958-as brüsszeli EXPO hallatlan magyar sikere után a BNV története is új vágányra került.
A legendás, hármas ívű kapubejárat mögött, amelynek BIV (Budapesti Ipari Vásár) feliratát 1963-ban, ünnepélyes körülmények közt cserélték le BNV-re, a hatvanas évek elején sorra épültek az új pavilonok az igénytelen régi kockacsarnokok helyén. A fejlődés hajtóereje az ALUTERV tervezővállalat volt, amelynek mérnökei, Seregi György, Kelecsényi Zoltán, Ozorai Imre vagy Kádár István a „magyar arany”, az alumínium sokoldalú felhasználásával és innovatív könnyűszerkezetes terveikkel írták be magukat a magyar ipartörténetbe.
A francia pavilon
A vegyipari csarnok szerkezetének rajza
A vegyipar kupolacsarnoka 1961-ben épült fel. Az 1600 négyzetméteres csarnok szerkezete szabályos hatszög alakú alaprajz fölé szerkesztett hártyafelületű szétszedhető váz volt, előregyártott alumínium háromszögelemekből. A tető poliészter lemezekből készült. Szomszédságában ugyanekkor készült el a nehézipari pavilon, amely a 470 négyzetméteres kiállítási helyiség mellett 140 fős mozitermet is magába foglalt. Új, nagyméretű kiállítási pavilont kaptak például a szovjetek, de a franciák is. A mai Nagyrét helyén elterülő Fő tér keleti oldalán 1966-ra épült fel az alumíniumipar kiállítási csarnoka. Negyven méter átívelő, látványos szerkezete az első és a hátsó homlokzat hatalmas üvegfalának köszönhetően szinte lebegni látszott a tér felett. Ugyanekkor készült el a mellette álló, ugyancsak alumínium szerkezetű torony, amelyre nagyteljesítményű xenon fényvetőket szereltek, a Fő tér megvilágítására. A 36,5 méter magas struktúra mindössze 3300 kilogrammot nyomott.
A hetvenes évek közepén, miután a hosszú ideje helyhiánnyal küzdő BNV Kőbányára, a mai vásárközpontba költözött, a Városliget rehabilitálásakor szinte minden épületet elbontottak. Hogy pontosan mi történt velük, nem tudni. A Hungexpónál már senki sem dolgozik abból az időből, a vállalat archívuma pedig 1993-ban elégett.
Csak három pavilon további sorsáról van tudomásunk. Az egyik a mai Petőfi Csarnok, amely a maga helyén évszázados múltra tekinthet vissza; jelenlegi formáját Halmos György és Tihanyi Judit tervezésében 1985-re nyerte el. A másik a belföldi idegenforgalom pavilonja, a „Magyar Atomium”, amely az 1958-as brüsszeli világkiállítás híres jelképének ihletésében épült Kádár István mérnök tervei alapján. Gömb alakú, 15 méter átmérőjű szerkezetét 240 (mindössze kétfajta) háromszöglemez alkotta. A BNV felszámolásakor a struktúra a borítástól megfosztva Balatonboglárra került, ahol a Várdomb oldalában kilátó lett belőle. A Xantus János Gömbkilátó évtizedekig a település népszerű látványosságai között szerepelt, de esedékes felújítása mindegyre elmaradt, így három éve végül lezárták.
Balatonboglár, a Xantus János Gömbkilátó. Kép: balatonboglar.hu
A Pántlika-sztori
A harmadik megmaradt épület az egykori protokoll-étterem, amelyet egyes források szerint információs pavilonként is használtak egy időben. A külföldi delegációk (hivatalosan 40 fő) étkeztetésére szolgáló apró építmény 1963-ban készült el; szabályos ötszög alaprajzán térben íves, hullámzó tetőszerkezet magasodik; tervei ugyancsak Kádár István mérnöki tudását dicsérik. A Közlekedési Múzeumtól nem messze álló pavilonban egészen a közelmúltig igazi városszéli talponálló működött, mígnem öt évvel ezelőtt a közelben dolgozó fiatal közgazdász, Papp Viktor megvásárolta.
Ehhez azért rendesen össze kellett szedni a bátorságot: az épület rendkívül rossz állapotban volt, a javarészt kevertből álló kínálat tragikusnak bizonyult, a vécét pedig vödörrel kellett leönteni. Viktor, aki akkor már régóta szemezett az épülettel, kis lépésekben tette rendbe, lehetőség szerint az eredeti állapothoz alkalmazkodva. A tetőn például a legrégebbi festékréteg alapján állították helyre a fekete-bordó színezést, és kipofozták a most konyhaként használt toldaléképületet is. A mettlachi padlóhoz hozzá sem kellett nyúlni, olyan szépen átvészelte az elmúlt évtizedeket. Megmaradt a név is: Pántlika Bisztró, a vendégkör viszont teljesen kicserélődött.
Egyértelmű volt, hogy továbbra is vendéglátóhelyként kell üzemeltetni a házat, mégpedig a retró szentélyeként – szögezi le kérdésünkre a tulaj. Ez a kiszolgálás színvonalára nem, minden másra viszont hangsúlyosan vonatkozik. A terasz piros székeit például eredetileg a zánkai üdülőből dobták ki; Viktor egy szerencsés véletlennek köszönhetően mentette meg őket. A belső a szocialista évek tömegtermékeinek kis magánmúzeuma: van itt Erika-szék, lámpa az MSZMP aligai üdülőjéből, pedálos Moszkvics, Szokol-rádió, csillárok a siófoki Panoráma-bárból és még órákra elegendő nézegetnivaló. A legfrissebb szerzemény vagy hatvan pénztárca a hatvanas-hetvenes évekből, de Viktor büszke az alakuló bevásárlószatyor-kollekcióra is. Eleinte keveset tudott a pavilon eredeti funkciójáról, de a betérő vendégek segítségével mind többet sikerült kiderítenie. Ma már van eredeti BNV-térképe is, rajta a felülről ötágú csillagra emlékeztető étterem (a térképen „büfé”) megjelölésével. A kockás abrosszal letakart asztalok nemcsak a vendégeket vonzzák: itt forgatták Gigor Attila filmje, A nyomozó néhány jelenetét is.
A Csepelen felnőtt közgazdász úgy látja: a félmúlt tárgyainak megőrzése, a nosztalgia nem csak jó üzlet, de kötelesség is. Ő maga régen városidegennek tartotta a „szocreált”, ahogy a népnyelv a szocializmus évei alatti építészet emlékeit nevezi, de mára másképp gondolja. „Ez is a múltunk része – húsz-harminc év múlva sokkal elfogadottabb lesz, és nem úgy látjuk majd, hogy rontja, hanem hogy színesíti a városképet” – véli. Persze, teszi hozzá gyorsan, nem a panelről van szó, és a politikát sem érdemes képbe hozni. Viktornak azonban, aki tizenéves fejjel élte meg a rendszerváltást, a szocialista idők épületei és többnyire hazai gyártású, olykor nevetségesen romlékony tárgyai nem fenyegetést és bosszúságot, hanem védendő értéket jelentenek, amelyeket érdemes, sőt muszáj megőriznünk a jövőnek. Ezzel alighanem a Pántlika vendégköre és talán a BNV egykori építészei is egyetértenének.
