Logomain

Urbánus borzalmak: száz év legrosszabb városi kísérletei

By Kovács Dániel 2010. szeptember 12. 10:15

szerk at hg dot hu

Acrosanti20130603-19838-gept78.gallery

Az arizonai Arcosanti épületei

Seattla20130603-19838-m4oil7.gallery

Közlekedési dugó a seattle-i 1th Avenue-n

Filered_road_flats_220130603-19838-1ogwauk.gallery

Sam Bunton: Red Road lakókomplexum, Glasgow (1964-69)

Filekin_ming_estate20130603-19838-8tf66i.gallery

King Ming Estate, Hongkong

Ixta20130603-19838-111dws6.gallery

Családi házas alvóváros Ixtapalucában, Mexikóváros mellett

Drezda20130603-19838-u30yk.gallery

A szocialista Drezda bevásárlóutcája, a Prager Straße

Kairo20130603-19838-wjv25z.gallery

Rehab City, New Cairo egyik városrésze

Index20130603-19838-vjydms.gallery

urbán borzalmak index

Southdale_mall20130603-19838-1ooaf42.gallery

Southdale Mall, a környék lakóinak szánt, nagyméretű központi térrel

Fichiertours_aillaud_nanterre20130603-19838-afz50y.gallery

Tours Alliaud, Nanterre, Párizs

California_city20130603-19838-f9g465.gallery

Üdvözlőtábla a sivatagban: California City

Csődöt mondott lakótornyoktól a meg nem épült utópián át a megoldatlan jelenlegi problémákig. <br/> <br/>

A történelmi belvárosok határába behúzódó, vagy épp a helyükre emelt paneltelepek; a kiskereskedelmet elsorvasztó bevásárlóközpontok; a túlzottan autócentrikus fejlesztések; a zöldterületek beépítése, az élhetetlen alvóvárosok kialakítása... A 20. század jócskán kínál példát az elhibázott városfejlesztési kísérletekre, nagyszerűnek ígérkező, de csődöt mondott ötletekre. És mintha mégsem tudnánk tanulni más hibájából... 

Tours Alliaud, Nanterre, Párizs. Kép: wikipédia

A 20. század első évtizedeiben az építészet alapelvei, célja és eszköztára forradalmi változáson esett át. Az új lázában égő modernisták úgy gondolták: érdemes valamit kezdeni a történelmi városok szűk, sikátoros, egészségtelen beépítésével is. A legismertebb példa erre a jobbító szándékra a svájci származású Le Corbusier 1922-ben bemutatott híres "kortárs városa", amely Párizs sűrűn lakott történelmi negyedeinek nagy részét hatalmas, szellősen elhelyezett toronyházakkal helyettesítette volna. Az ötletet sem Corbu, sem a szakma nagyobb része sem gondolta soha komolyan, a benne alkalmazott részletmegoldások: a közlekedési útvonalak szintbeli elkülönítése, a zöldfelületbe ültetett, közösségi helyiségeket tartalmazó lakótornyok azonban nagy hatással voltak a következő évtizedek városépítészetére.

A két világháború közötti társadalmi és technikai változások, valamint az 1945 után felgyorsult urbanizáció az építészeket és a várostervezőket soha nem látott kihívások elé állították. Hol építsünk otthont ennek a rengeteg embernek? Hol legyenek az ipari, a szabadidős területek, milyen kulturális intézményekre van szükség? A tömeges lakásépítésnél hogyan lehet emberi, egészséges körülményeket biztosítani, meggátolni az uniformizált világot, megállítani a lakók elidegenedését? A világ tájain más-más megoldásokat találtak ezekre a kérdésekre - már ahol egyáltalán foglalkoztak velük. Alább leginkább olyan példákat mutatunk be, ahol bizonyos gazdasági érdekek vagy fiozofikus utópiák előtérbe kerültek a valódi funkciókhoz, a társadalmi hasznosság szempontjához képest - és ez végletesen negatív eredményekhez vezetett. A 20. század elhibázott városi kísérleteit már csak azért is érdemes számon tartani, hogy ne kövessük el őket ismét.

A mall-ok, azaz a külvárosi bevásárlóközpontok

Southdale Mall, a környék lakóinak szánt, nagyméretű központi térrel. Kép: wikipédia

Az első zárt, a városi utcák mintájára épített bevásárlóközpont, a Southdale Mall 1956-ban nyitott meg a minnesotai Edinában. Építésze, az osztrák származású Victor Gruen nem sejthette, mit indít el. A mall műfaja, amelyet az építész eredetileg az alvóvárosokra jellemző, hiánypótló közösségi létesítménynek szánt, futótűzként terjedt el az Egyesült Államok, majd a világ nagyvárosaiban. A szuburbiákban, a történelmi központokon kívül előzetes vizsgálatok és kontroll nélkül felépített, de könnyen megközelíthető és olcsó mallok tönkretették a hagyományos kiskereskedelmet, és a belvárosok elnéptelenedéséhez vezettek. A folyamat következményei akár a magyar nagyvárosokban is megfigyelhetőek. Míg Gruent a The New Yorker kritikusa „a 20. század tán legnagyobb hatású építészének” nevezte a mall feltalálásáért, maga az építész élete végén az eredeti ötlet vandál eltorzítóiként kárhoztatta követőit.

Az autós belvárosok

Közlekedési dugó a seattle-i 1th Avenue-n. Kép: Oran Viriyincy, flickr.com

A második világháború után megindult városi migrációra, a belvárosi lakók családi házas alvóvárosokba költözésére a nyugati metropoliszok többsége szinte automatikus reakcióként a központba vezető autóutak kiszélesítésével és jobb összekötésével válaszolt. Az autós közlekedés a legtöbb helyen prioritást jelentett, akár a meglévő épületállománnyal szemben is – lásd például a Rákóczi út elrettentően sikerült, de a maga korában díjazott árkádosítását. Minél több embernek lett autója, az autós belvárosokban annál nagyobb káosz uralkodott el: a 20. század végére a legtöbb központ szmogködben fuldoklott, és a közlekedők órákat töltöttek a dugókban. A kínálkozó megoldások eltérőek: akad, ahol megszüntették a (például folyóparton húzódó) útvonalakat, másutt gyors és praktikus tömegközlekedésre szoktatták át az ingázókat, de az is előfordul, hogy pénzt: dugódíjat szednek a városközpontba behajtóktól. Bostonban pedig „egyszerűen”, egyben az Egyesült Államok legnagyobb és legdrágább útfejlesztési programját végrehajtva alagutakba süllyesztették a városközponton átvezető autópályákat.

Pruitt-Igoe, Cabrini-Green és így tovább…

Sam Bunton: Red Road lakókomplexum, Glasgow (1964-69). Kép: wikipédia

Az ötvenes-hatvanas évek a világ legtöbb nagyvárosában a tömeges lakásépítésről szóltak. Alig akadt építész, aki el tudott volna képzelni szebb feladatot annál, mint hogy lakáshoz juttatja városának addig embertelen körülmények között tengődő szegényeit. A társadalmi élet kényelmes és biztonságos színterének szánt lakóegyüttesekről aztán viszonylag gyorsan kiderült, hogy külön felügyelet nélkül gyorsan lezüllenek. St. Louis elhíresült negyede, az ötvenes évekre felépült és 1972-ben felrobbantott Pruitt-Igoe lakótelep csak az első volt, ahol a korábban feldicsért komplexum problémáinak megoldását a bontásban lelték meg. A chicagói Cabrini-Green, a glasgow-i Red Road, a londoni Robin Hood Gardens, a Gomorra című film színteréül szolgáló nápolyi Secondigliano, vagy épp a párizsi banlieue-k többsége hasonló gondokat hozott. Mára a szegény állampolgárok helyére a legtöbb ilyen épület szociális bérlakásaiba bevándorlók költöztek – ami, ha lehet, csak súlyosbítja a helyzetet, hisz a gondok közpénzből történő kezelésére a legtöbb helyen nem futja.

Hongkong lakótornyai

King Ming Estate, Hongkong. Kép: wikipédia 
A távol-keleti nagyvárosok, Hongkong, Shanghai vagy Szingapúr legtöbb európai vagy amerikai lakója elszörnyedve szemléli az ottani lakáshelyzetet és létkörülményeket. A fenti példákkal szemben azonban Hongkong gigantikus lakótornyainak csak egy része állami tulajdonú bérlakás, a többség (akárcsak a magyarországi panellakások) magántulajdonban van. A városban dúló lakásínség kielégítésére egyre-másra épülnek az óriási lakótornyok; magasságuk ma már eléri a negyven emeletet is. A kis alapterületű városban egyébként 1949-et, a kínai kommunista hatalomátvételt követően indult meg az erőltetett lakásépítés, az érkező menekültek nyomására. Az első, hétemeletes lakótornyok közös fürdőszobáikról és konyha nélküli lakásaikról váltak notóriussá – azóta a lakókörülmények jobbak, a városépítészek azonban kivétel nélkül a negatív példák közé sorolják Hongkongot.

Ixtapaluca, Mexikó

Családi házas alvóváros Ixtapalucában, Mexikóváros mellett. Kép: plataformaurbana.cl
Az emberek tornyokba zsúfolásánál csak lehelletnyivel jobb a lélektelen külvárosi családi házas negyedek létrejötte. Az egy kaptafára épített alvóvárosok szintén az Egyesült Államokból indultak világhódító útjukra, de igazán elborzasztó példáik Kínához és a harmadik világhoz kötődnek. A képen látható, Mexikóvárostól nem messze fekvő Ixtapaluca remekül illusztrálja az ilyen fejlesztések embertelen voltát: az egymás mellé zsúfolt lakóegységek sem intimitásra, sem egyéni arculat kialakítására nem adnak lehetőséget, a házak közül ráadásul teljesen hiányoznak a zöldfelületek. A problémára jónak tűnő megoldást kínál a chilei Elemental építésziroda által kidolgozott eljárás: a részben előregyártott elemekből felépülő, de aztán a lakók kedve szerint testre szabható sorházakkal elnyerték az idei Brit Insurance Design Awardot is. 

Arcosanti

Arcosanti megvalósult része. Kép: wikipédia

A 20. század bővelkedett a városépítészeti utópiákban. Míg egyesek, mint Brazíliaváros, elkészültek, és minden hibájukkal együtt végeredményben sikerként könyvelhetőek el, mások totális kudarcot vallottak. Ilyen az arizonai sivatagban épülő Arcosanti is, a 91 esztendős Paolo Soleri álomvárosa. Soleri elmélete, az „arkológia” a sűrűn lakott területeken speciális építészeti hiperstruktúrákat feltételez, amelyek számos funkciónak otthont adva önfenntartó várost hoznak létre. Az ötezer fősre tervezett Arcosantiban ehhez képest mindössze 13 épület készült el negyven év alatt, 80-100 állandó lakossal. A város felépítése most már minden bizonnyal utópia marad csupán.

California City

Üdvözlőtábla a sivatagban: California City. Kép: Zeetz Jones' photostream, flickr.com

Ha nem építészek és politikusok, akkor ingatlanfejlesztők voltak azok, akik a 20. század új városait megálmodták. Tán legnagyobb tévedésük a kaliforniai California City. A területet megvásárló fejlesztő, "civilben" szociológiaprofesszor Nat Mendelsohn az állam egyik legnagyobb városát, Los Angeles riválisát álmodta a sivatagba. Az 1958-as alapítás után néhány évvel az ehhez méretezett úthálózat a város központjába épített hatalmas park köré el is készült - a házak viszont már nem... California City ma jelentéktelen, alig nyolc és félezres városka - mint az a műholdfelvételeken jól kivehető: egy hatalmas, gondosan elnevezett utcákból álló, de üres úthálózat kellős közepén. 

Drezda kétszeri újjáépítése

A szocialista Drezda bevásárlóutcája, a Prager Straße. Kép: wikipédia

1945. február 13-án a szövetségesek bombázói elpusztították Drezda történelmi belvárosának több mint 90%-át. A háború utána város a szovjetek ellenőrizte területre, Kelet-Németországba került. Az ötvenes-hatvanas években a megsérült történelmi épületek egy részét helyreállították – másokat romos állapotban hagytak vagy épp lebontottak. A városvezetés, részben anyagi okokból, részben pedig azért, hogy elhatárolódjon Drezda szász fővárosként és a német nemesség központjaként betöltött történelmi szerepétől, a meghagyott épületek körül modern, szocialista nagyváros építésébe kezdett. Drezdában ugyanaz történt, mint a berlini Alexanderplatz körül, de még katasztrofálisabb eredményekkel: az új városközpontot sosem szerették meg a helyiek, ráadásul a gyenge minőségű anyagokból készült házak hamar romlásnak indultak. A német újraegyesítés után a városvezetés a háború előtti állapotok részleges rekonstrukciója mellett döntött. A romjaiból helyreállított Frauenkirche környéke, a kétezres évekig füves pusztaságként álló egykori Neumarkt már részben újjáépült, az eredmény azonban megint vitatható: a régi telekosztást idéző homlokzati kulisszák mögött teljesen új funkciók rejtőznek. 

New Cairo

Rehab City, New Cairo egyik városrésze. Kép: wikipédia

Csak egy látszólag végeérhetetlen földterületekkel rendelkező országban lehetséges az, ami Egyiptomban történik: a kormány az élhetetlenségig túlzsúfolt főváros mentesítésére két milliós nagyvárost épít a Nílus mentén. Az 1973-as jom kippuri háború egyiptomi győzelmének emlékét őrző 6th of October City harminc éve épül, és ma körülbelül egymilliós népességgel bír. A tőle nyugatra fekvő New Cairo terveit 2001-re dolgozták ki, de már most több százezren lakják, és népességét a kormány 2020-ra négymillió főre emelné. Bár az időjárás és a közlekedés klasszisokkal jobb mindkét városban, mint Kairóban, a szinte kizárólag magánbefektetők által épült lakóprojektek közt alig készültek közterek, és a városokban az ide költöztetett iskolákat, egyetemeket leszámítva nincsenek közintézmények. A kormányzat ráadásul egyre-másra ide költözteti ki a Kairó belvárosi házaiba illegálisan beköltözött szegényeket, importálva velük együtt a társadalmi problémákat is – hiszen munkalehetőség alig van az új városokban. New Cairo területén egyre szembeszökőbb a különbség a szegények lakta házak és a középosztály számára épült, fényűző, üzletekkel és parkokkal dúsított lakóparkos területek közt, mint a hangzatos nevű, kétszázezres Rehab City.

...és nehogy azt higgyük, a beruházók, politikusok, építészek és beköltözők tanultak az elmúlt évszázad hibáiból. A világ legtöbb nagyvárosában ma is sorra épülnek a mallok és a szegregáció melegágyaként szolgáló bárlakástelepek; Burma különösebb építészeti kontroll nélkül épp fővárost fejleszt, és akárcsak Adolf Hitler vagy Nicolae Ceauşescu, vadonatúj, szocialista nagyvárosról álmodik a venezuelai őserdő helyén az ország elnöke, Hugo Chávez is. Már a nevét is megtalálta: Caribia.

építészet, városfejlesztés, urbanisztika, egyiptom, mexikó, hongkong, város, paolo soleri, kairó, drezda, mall, pruitt-igoe, cabrini-green, arcosanti, california city, new cairo Icon_print

Hg_pasaret_szponzor_title
Logomain
This is unbelievable!
OK

Hello!   mit szeretnél megosztani olvasóinkkal?

Foglald össze egy mondatban miről van szó. *

A közlésre szánt teljes anyag. *

Kép és egyéb dokumentum is tartozik az anyaghoz?
Add meg a linkjét! (GoogleDrive, Dropbox, FTP, stb.)

Név/Cégnév *

Maradjak
névtelen

Mail *

Telefonszám (csak számok)

HG user név, ha van.

Kérlek, írd be a képen látható 2 szót az alatta lévő mezőbe

Hello!   dolgozz velünk

Név *

Mail *

Telefonszám

Mit szeretnél nálunk csinálni?
Facebook
Twitter
Pinterest
YouTube
RSS

Ombrello Media.
Alkotás utca 53
MOM Park "C", 1123
Budapest, Hungary 

M: +36 30 297 2317