Budapest utcaburkolatainak története meglepő fordulatokat is mutat, amíg eljut a sártengertől a K-kőig.
Ez Budapest! sorozatunk korábbi cikkei a telefonfülkékről, a postaládákról, a főváros nappali (1,2) és éjszakai fényeinek történetéről, az utcatáblákról és házszámokról, valamint a jellegzetes villamosokról szóltak. Most az útburkolatokkal foglalkozunk.
Budapest utcaburkolatainak története lényegében a 19. században kezdődik. Addig – korabeli beszámolók szerint – Budán gyakorlatilag alig találunk burkolt utcát, Pest városa pedig (tehát az egykori városfalon, kb. a mai Kiskörúton belül eső terület) bár le volt burkolva, de csak rossz minőségű trachit kővel. C. B. Elliot 1838-as látogatása során a következőt látta: Buda „utcái nincsenek kövezve, bokáig ér a por, amely nedves időben sártengerré változik”, Pesten azonban a beszámoló szerint „széles, tiszta, jól kövezett” utakon lehetett közlekedni, bár ekkor még csak szabálytalanul rakott terméskőről volt szó. A járdát és az úttestet szegélykő nem választotta el, a burkolt utak többnyire az utca közepe felé lejtettek, ahol a víznyelők voltak. A megfelelő anyag és fektetési eljárás megtalálása, az egységes utcaprofil kialakítása, majd ezek alapján az utak szisztematikus burkolása csak a 19. század második felében kezdődött meg.
A Kálvin téri piac sara, másfél évszázaddal ezelőtt. Kép forrása: Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke: BudaPest, az ikerfőváros.
Az egyesített főváros útmérnökeinek rengeteg burkolásra alkalmas anyagot kellett végigpróbálni, hogy melyik mennyire tartós, hogyan bírják a kis és nagy forgalmat, a hazai éghajlatot, és milyen hangosak. Ennek helyszíne az Akácfa utca volt 1877-ben, ahol egyenként 90 méteres szakaszokon összesen 19-féle burkolatot fektettek egymás után. A terület két egységre oszlott: az elsőben a különböző bányákból származó trachitokat és a minőségben hasonló műbazaltot fektettek, a másik egységben pedig gránitok és vetélytársaik jelentek meg. Sok anyag hamar tönkrement, több évekig bírta. Az elsőből a somosújfalvi gránátos trachit, a másodikból a mauthauseni és a kissebesi gránit, valamint a keramit került ki győztesnek. Az összes próbaburkolat kétszer szerepelt, egyszer az út menetirányára merőleges, egyszer pedig arra 45°-os sorokba rendezve; mint kiderült, utóbbi módszer sokkal egyenletesebb eredménnyel jár.
Később próbálkoztak újabb anyagokkal is, így a gránitot a századforduló után az olcsóbb és ráadásul itthon termelt bazaltkockák váltották fel. Érdekesség, hogy a már elég tarka Akácfa utcában 1885-ben újabb módszert, a famakadámot teszteltek: szabálytalanul lerakott, mindenféle alakban hasogatott 3-5 cm vastag, 10 méter hosszú fahasábokkal burkoltak egy szakaszt. A burkolatot kátrányos szurokféle anyag tartotta össze, felülről nézve mozaikszerű képet adva. A minden bizonnyal mutatós burkolat azonban sajnos nem vált be: a fa megszívta magát nedvességgel, megdagadt, és kitolta a gyalogút szegélyköveit.
Mindezek alapján gyors tempóban kezdődött meg Budapest utcáinak burkolása, 1920-ra már az utak 46%-a kap valamilyen burkolatot (amellett, hogy közben a város rohamosan nő). Fontos volt az útminőség biztosítása szempontjából, hogy az adott útszakaszt az átadás után a burkolati anyag minőségétől függő ideig a kivitelező tartotta karban – külön díjazás nélkül! Így a gránitburkolatú utak karbantartásáért csak 6 év, a hamarabb elhasználódó makadámburkolatúakért már 1 év elteltével kezdett fizetni a város; a karbantartást viszont könnyítette, hogy a kockakövet elméletben elég elforgatni, és ép oldalával felfelé visszahelyezni. 1871-ben alakítottak ki az új utcaprofilnak megfelelően először utakat, a Váci körutat (Bajcsy-Zsilinszky út) és a Kerepesi út belső szakaszát (Rákóczi út): a gránit szegélykővel kiemelt, aszfaltozott járdákat, ha elég széles utcáról volt szó, fákkal és lámpasorral választották el az úttesttől, amelyet többnyire gránittal burkoltak. Ha az utcában volt villamospálya, akkor a drágább gránitburkolat csak a kocsiútra került, a villamossínek között trachit köveket használtak.
A Kecskeméti utcában keramitburkolat rejtőzik a por alatt. Kép forrása: Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke: BudaPest, az ikerfőváros.
Gyönyörűen lerakott kockakő az Astoriánál. A háttérben a régi Nemzeti Színház. Kép forrása: Jalsovszky Katalin – Tomsics Emőke: BudaPest, az ikerfőváros.
A halksága miatt népszerű fakockával először a Lánchídon, majd a Clark Ádám téren próbálkoztak ugyancsak 1871-ben, és bár kiderült, hogy a víz könnyen befolyik a rések között és elrohasztja a fát, azért 1873-ban elkezdték fenyőből készült fakockákkal leburkolni az Andrássy utat. Négy éven át tartott a munka, 1876-ra készült el az egész Sugár út – majd szinte azonnal, 1884-ben újra is kellett burkolni, ekkor már impregnált fával; ennek utolsó maradványait 1960-ban szüntették meg. Faburkolatot kapott még a Fürdő és a Marokkói utca is (egyesítésükből született később a József Attila utca), valamint a Margithíd. Ma fakockát a Múzeum körút 7. kapualjában láthatunk; az időjárásnak kitett udvaron kockakő helyettesíti.
Igényes kinézete miatt, és mert teljesen magyar gyártású termék volt, sokáig nagy népszerűségnek örvendett a sárga keramit. Hangosabb volt, mint a fa, de halkabb, mint többi vetélytársa. A nagy 1877-es Akácfa utcai kísérletezgetés után 1879-ben még egyszer tesztelték a Kőbányai úton (Baross utca), majd a szerzett tapasztalatok alapján (esős időben rendkívül csúszós) kisebb forgalmú utcákat kezdtek burkolni vele. Először a Kecskeméti, a Városház és az Egyetem (Károlyi Mihály) utca kapott keramitburkolatot 1881-ben, később pedig több kisforgalmú utca is, valamint szegélyként is alkalmazták. A Károlyi Mihály utcában egészen 1953-ig megvolt, de itt-ott még ma is találni keramitot: A Vám utcában és az újlipótvárosi Katona József utcában is egy háztömbnyi szakaszon megmaradt (utóbbi kedvelt filmes helyszín emiatt), előfordul Budán, például a Széna téren is lehet látni egy foltban, valamint számos régi bérház udvarán.
1879-ben a leburkolt utak 69%-a volt valamilyen kővel, 32,86%-a makadámmal, 2,2%-a fakockával és 1,04%-a aszfalttal burkolva. 1900-ra már feltűnt a keramit, akkor az utak 3,38%-án, ez a szám 1920-ra 7,55-re nőtt, míg ekkorra az utak 44,5%-a volt csak kővel, 34,8%-a makadámmal, 1,6 %-a fakockával és már 11,56%-a aszfalttal burkolva. A második világháborúban összesen 250 ezer négyzetméter útburkolat ment tönkre, ezek helyreállítása során 200 ezer négyzetméternyi kőburkolatú utat javítottak ki és 53 ezer négyzetméter új út épült. 1956-ban újból súlyos sérüléseket szenvedett a város, ennek a helyreállítása az 1960-as években összefonódott a 2-es, majd 3-as metró építésével járó felszíni rendezésekkel, ekkor cserélték az utak nagy részén a kockakövet aszfaltburkolatra – 1993-ban az utak 83%-a már aszfaltburkolatú. A kockakő visszaszorulása biztonsági és kényelmi szempontokkal magyarázható: egyenetlenségük miatt rázósak, csapadék esetén pedig csúszósak is voltak. A nyolcvanas évektől kezdve elterjedt közben több új burkolatnem, így például a viacoloros műkőburkolat, amelyet ellenálló képessége miatt buszmegállókban fektettek, de dekoratív jellege miatt járdákon, főképp akadálymentesített sarkok, illetve – a biciklisek bosszúságára – kerékpárutak burkolására is használták.
:image_58190
A leginkább hagyományos burkolatnak Budapesten, tetszik vagy sem, az aszfalt tekinthető. Kép: hg.hu
A századforduló, a világháború, majd a 2-es és 3-as metró építése után ma megint megújulás előtt állnak Budapest útjai. Egyrészt a metróépítés most is széles körű felszíni fejlesztéssel jár, amelyre szükség is van: már 1994-ben 30 év volt a főváros által kezelt fő- és tömegközlekedési útvonalak átlagéletkora, miközben az aszfalt élettartama 7-10 év! Másrészt egyre gyakoribbak a felújítások, sőt, sok utca alakul csökkentett forgalmú úttá, amely változás a terület burkolatában is megjelenik. Az ilyen gyalogos preferenciájú utcákban az úttestre általában visszakerül a kockakő, de valamilyen kockaköves/lapköves díszburkolatot kap az eddig mindig is aszfalttal burkolt járda is. Bár tulajdonképpen a sima kockakő is díszburkolatszámba megy már, kiemelt köztereken komoly odafigyelést érdemelt a burkolati minta is. Sajnos a Ferenciek terén az aszfaltban mészkőlapokkal kirakott geometrikus játék (amely összekötötte a kettészakított teret) már csak archív légi felvételen látszik, de igényes példa a Szent István tér bazilikák belső terét idéző díszburkolata, vagy a Kiskörúton fektetett ún. K-kő, amely a Belváros vonalát mutatja.
Egyre többféle burkolati nem egyre nagyobb területen: de ez nem jelenti, hogy elérte volna a 100%-ot a burkolt utak aránya: máig jelentős mennyiségű burkolatlan útja van Budapestnek. 2004-es adat szerint közúthálózatának 27%-a kiépítetlen földút!
