Logomain

A szabadság üres tere: interjú Hannes Böhringer művészetfilozófussal

By Oláh Zsófia 2009. november 24. 19:51

szerk at hg dot hu

120130602-27858-1ru3kro.gallery

Hannes Böhringer a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen

220130602-27858-8t96is.gallery

Hannes Böhringer a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen

320130602-27858-1fuwjzb.gallery

Hannes Böhringer a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen

Hirlevel_bohringer20130602-27858-10r2d6y.gallery

hirlevel böhringer

Az idei Moholy-Nagy-díjassal Oláh Zsófia beszélgetett a tanárságról, az építészetről és a filozófiáról.

Idén Hannes Böhringer német művészetfilozófus, jelenleg a braunschweigi Hochschule für Bildende Künste professzora kapta meg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kitüntetését, a névadóról elnevezett díjat. A művész lánya, Hattula Moholy-Nagy után ő a második külföldi állampolgár, aki az elismerésben részesül. A díjjal azokat ismerik el, akik tevékenységükkel hozzájárultak a MOME céljainak eléréséhez. Ennek kapcsán készítettünk vele interjút.

Oláh Zsófia, hg.hu: Gratulálok a Moholy-Nagy-díjhoz! Elmondaná, mit jelent ez az Ön számára?

Hannes Böhringer: Mindenekelőtt meglepődtem, mert soha nem gondoltam volna, hogy egy Moholy-Nagy László nevével fémjelzett díjat fogok kapni. Moholy-Nagy nagyon híres művésznek számít Németországban bauhausos tevékenysége révén. De legfőképp emiatt ismerjük, számomra például ismeretlen volt utolsó, chicagói korszaka, amikor a Bauhaus eszméjét újította meg és ültette át Chicagóba. Igen, meglepődtem, és persze megtisztelve éreztem magam.

hg.hu: A laudációt tartó Tillmann Józseffel (az egyetem Elméleti Intézetének igazgatója - a szerk.) már régóta ismerik egymást.

Hannes Böhringer: Igen, a beszédemben is említettem - József laudációjára válaszolva -, hogyan jöttem Magyarországra. Az egyik fő ok az volt, hogy jó barátságba kerültem Kotányi Attilával és számos magyar művésszel, akiket még Berlinben ismertem meg a fal leomlása előtt. Így ismerkedtem meg Jovánovics Györggyel is, aki 2-3 évvel a Szovjetunió összeomlása után vendégprofesszornak hívott a Képzőművészeti Akadémiára, ahol Kotányival közösen tartottam órákat. Ez idő tájt József már fordította a műveimet; később pedig közeli barátságba kerültünk. Azóta is rendszeresen fordítja és publikálja az írásaimat, ezzel jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon megismerjék a nevem, és hogy megkapjam ezt a díjat.

hg.hu: Filozófusként hogyan fordult az építészet felé?

Hannes Böhringer: Fiatalon építész szerettem volna lenni, az építés gondolata a legnagyobb vágyaim közé tartozott. Valamiképpen ez végigkísért tanulmányaim alatt is. Tanári pályafutásomat a düsseldorfi képzőművészeti egyetem építészeti karán kezdtem. A berlini fal leomlása után a párizsi építészeti karra hívtak vendégprofesszornak. Észre kellett vennem, hogy bár számos témakörben írtam tanulmányokat, az építészeti tárgyú esszéim mindig jó visszhangra leltek. Eztán számos építészeti iskolába hívtak meg, és mindig szerettem építészeti esszéket írni. Úgy vélem, részben ezért is kaptam ezt a díjat.

hg.hu: Az Ön tapasztalata akkor újfent bizonyíték arra, hogy filozófia és építészet rokonságban állnak: mindkettő struktúrákat alkot.

Hannes Böhringer: Igen, és az elmúlt 20 évben a filozófiában egy meglehetősen markáns vonulat bontakozott ki: a dekonstruktivizmus, Derridának és követőinek a filozófiája, ami egyben építészeti szemléletmód is. Máskülönben nem csak a filozófusok, de számos képzőművész is elkezdett érdeklődni az építészet iránt.

hg.hu: Daidalosz vagy Diogenész című írásában – amely címadó esszéje a magyarul idén megjelent kötetének – említést tesz a lakberendezés vagy dekoráció szimbolikájáról. Mondana erről pár szót?

Hannes Böhringer: Számomra a dekoráció nagyon fontos – de nem mint dekoratív elem, hanem az ezen túl betöltött szerepéért. Úgy találtam, minden embernek szüksége van kisméretű emléktárgyakra, amelyek a legfontosabb dolgokra emlékeztetik. Így dekoráljuk az asztalunkat is: én például előszeretettel pakolok rá olyan könyveket, amelyek közel állnak a szívemhez, de momentán nincs rájuk szükségem. Ezek egyfajta szimbolikus segítséget jelentenek a munkámhoz. Másoknak nagy fontossággal bírhat egy fotó a gyerekekről, egy bizonyos toll, ilyesmik. Végső soron a dekorációt az határozza meg, aki az adott helyen él. Nem nevezhetjük őt építésznek, de saját környezetének mégis építésze, és élvezi.
Másrészről a dekoráció, mint emléktárgy engem az absztrakt művészet eredetére emlékeztet, ahogy a figuratív művészeti tradíció a határait feszegette. De talán kezdetben az eredet központi volt: egyetlen vonal, aminél hirtelen felfedezted, hogy egy arcra vagy állatra emlékeztet.

hg.hu: A dekoráció témájához kapcsolódva: Ön mennyire alkalmaz dekorációt vagy költői elemeket az írásaiban?

Hannes Böhringer: A köszönőbeszédemben azt mondtam, meg kell határoznom a Moholy-Nagyhoz fűződő kapcsolatomat. Moholy-Nagyra saját bevallása szerint nagy hatással volt Marinetti és az ő taktilizmusa. Akkortájt ez egy kurrens kérdés volt: a művészetnek lényegibb jegye a láthatóság vagy a tapinthatóság, hogy meg lehet ragadni. Ez egyúttal felveti a távolság és közelség kérdését is. Én megpróbálom közelebb hozni a nyelvet, hogy a szavakon keresztül meg lehessen ragadni a lényegét, hogy a konkrét szavak a metafora, a kép révén mélyebb benyomást tegyen. Ha ezt sikerül elérnem, az örömmel tölt el.

hg.hu: Ez akár a költészethez is köthető, nem? A kép megragadásának kísérlete ott is releváns feladat.

Hannes Böhringer: Igen, és ez problémát is jelent! Van, aki szerint olyan filozófus vagyok, aki költő szeretne lenni. De nem érzem úgy, hogy költő lennék, vagy szeretnék azzá válni. Én egy új, egy másfajta nyelvhasználattal kísérletezem. Nem hiszem, hogy új megoldásokat adnék a régi filozófiai problémákra – ezeket az elmúlt 2500 év legintelligensebb koponyái már megpróbálták megoldani. Az én célkitűzésem, hogy valamiféleképpen egy új hangra leljek a filozófiában, egy új nyelvre.

hg.hu: A tanári tapasztalatai segítették Önt ebben?

Hannes Böhringer: Nos, ez elég ambivalens. A hallgatók néha a filozófia hagyományos nyelvét preferálják, néha azt is élvezik, ahogy én használom. De az az érzésem, hogy azok, akiknek az én megközelítésem a rokonszenves, nem magát a filozófiai következtetést, hanem a nyelv új használati módját élvezik. A nyári szemeszterben például kurzusokat tartok kreatív írásból, amelyek népszerűek a hallgatók körében. Habár próbálom ötvözni mindezt filozófiával, őket leginkább a nyelv új szemléletmódja izgatja.

hg.hu: Vissza az építészethez: Budapesten meglehetősen kurrens kérdés, hogy egy modern épület tervezésénél mennyire szempont, hogy illeszkedjék környezetébe. Ön szerint ez számon kérhető az új épülettől?

Hannes Böhringer: A modernizmus kollázsai és montázsai azt az izgalmas ötletet hozták be, hogy milyen fantasztikus hatást lehet elérni azzal, ha egy modern elemet helyezünk egy régi mellé. De az építészet olyan sok hibát elkövetett e téren, hogy meg tudom érteni azokat, akik gyanakvással fogadják a hasonló megoldásokat, és elvesztették az ehhez szükséges merészséget. Így jutunk oda, hogy a közízlés a historizáló épületeket részesíti előnyben. De mindez, úgy vélem, a túl sok csalódásnak és a bátorság hiányának következménye. Nálunk, Berlinben ugyanez a probléma. Elapadt a bátorság, hogy egy hatalmas modern épületet emeljenek a Stadtschloss helyére. A 20 éven át tartó viták eredménye ma egy meglehetősen vegyes látvány, historikus homlokzatokkal és hasonlókkal.
Ez annak az következménye, hogy a nyilvánosságot bevonták a döntéshozatalba. Franciaországban a köztársasági elnök kijelölhet egy építészt, akinek a stílusa tetszik neki, hogy építse meg ő a Bibliotheque Nationale-t, és a kezdeti felháborodás meg zúgolódás után az emberek rájönnek, hogy ez nem is olyan rossz. Ma Németországban úgynevezett demokratikus haladás van, ami gyakorta nem más, mint kompromisszumok, kompromisszumok és kompromisszumok.

hg.hu: Ha már a nyilvánosság és építészet kapcsolatáról beszélünk, mi a véleménye az építészeti, művészeti blogokról? Ön szerint gyakorolnak hatást a szakmára?

Hannes Böhringer: Attól félek, túlságosan ódivatú vagyok… Nekem a fiam mondta el, hogy mit kell csinálni az olyan dolgokkal, mint az internet, facebook, ilyesmik. Nincs elég releváns tapasztalatom, hogy erre választ adjak. Persze használom a modern technológiát, de mindig megpróbálom valahogy diszkrét és szerény módon tenni, mivel nem akarom elveszíteni a szabadságom. Példának okáért van ez a szenvedélyes vita köztem és József között: én nem szeretem mindig a kedvenc zenéimet hallgatni, mivel félek, hogy túl hamar rájuk unok. Jobban kedvelem a rádiót; ilyenkor megörülök, ha egy-egy olyan számot hallok, amelyet szeretek. De ugyanígy, néha nem olvasom el a legújabb híreket sem. Szeretek a szabadság üres terében lenni; ezért például hosszabb utakra is könyv nélkül utazom. Különös szokás ez: ha várakozol, rögtön arra gondolsz, hogy mit is csinálj, ha nincsen se tévé, se zene, se könyv. Én megpróbálok ezek nélkül létezni órákon keresztül.

hg.hu: És meg tudja ezt valósítani?

Hannes Böhringer: Persze, ez egyáltalán nem olyan nehéz!

hg.hu: Mit gondol, az emberek miért tartanak ettől?

Hannes Böhringer: Igazából nem is tartanak tőle, csak van egy helytelen felfogás a semmittevésről. Úgy neveltek minket, hogy egyfolytában tevékenyek legyünk. Hogy csak akkor van értelme az életnek, ha valami hasznosat teszünk ebben a különös világban.

hg.hu: Mint a klasszikus protestáns életfelfogásban.

Hannes Böhringer: Igen, igen, új szokásokat kellene meghonosítanunk ahhoz, hogy ezt a rossz beidegződést felülírjuk. Valamilyen módon munkásokká váltunk, és ez az eszme túlélte magát a marxizmust is. Tanulnunk kell valamit, egy új nyelvet, vagy egy órát olvasnunk kell; a laptoppal pedig az egész irodát egyfolytában magunkkal hordozzuk. Amikor megismerkedtem Kotányival, épp Ronald Reagan kormánya volt hatalmon. Előszeretettel vitáztunk többek között arról, hogy Reagan nem is olyan rossz. Az volt a szokása, hogy napi két órát dolgozott, és azt mondta, ennyi elég is. Az idő többi részében megfontolja a dolgokat, mérlegel – és minél fontosabb ember vagy, annál fontosabbak a döntéseid. Döntened kell, és a legfontosabb, hogy helyes döntést hozzál. Minél idősebb leszek, annál inkább igyekszem követni ezt a szemléletet. Törekszem arra, hogy teljes koncentrációban dolgozzak. Persze számos egyéb tennivaló is akad egy nap, ügyintézés, szervezés, ilyenek. De az íráshoz a napi két óra teljesen elegendő.

magazin, mome, interjú, moholy-nagy művészeti egyetem, oláh zsófia, moholy-nagy díj, hannes böhringer, művészetfilozófia Icon_print

Hg_pasaret_szponzor_title
Logomain
This is unbelievable!
OK

Hello!   mit szeretnél megosztani olvasóinkkal?

Foglald össze egy mondatban miről van szó. *

A közlésre szánt teljes anyag. *

Kép és egyéb dokumentum is tartozik az anyaghoz?
Add meg a linkjét! (GoogleDrive, Dropbox, FTP, stb.)

Név/Cégnév *

Maradjak
névtelen

Mail *

Telefonszám (csak számok)

HG user név, ha van.

Kérlek, írd be a képen látható 2 szót az alatta lévő mezőbe

Hello!   dolgozz velünk

Név *

Mail *

Telefonszám

Mit szeretnél nálunk csinálni?
Facebook
Twitter
Pinterest
YouTube
RSS

Ombrello Media.
Alkotás utca 53
MOM Park "C", 1123
Budapest, Hungary 

M: +36 30 297 2317