Kiss Éva művészettörténész segítségével mutatjuk be a magyar bútortervezés 1920-1948 közötti izgalmas korszakát.
Az első világháború jelentős változások álltak be a magyar bútoriparban. A háború előtt megindult fejlődés derékba tört. Nem voltak nagyüzemeink, és Trianon után, a nehéz gazdasági helyzetben nem is alakulhattak ki, így a bútorkészítés kisüzemi keretek között folyt. Ezen a talajon hihetetlen sokszínűség virágzott ki. A népművészet újjáélesztésére irányuló törekvések éppúgy fejlődésnek indultak, mint a modern művészet törekvései. A kor nagy nevei között megtaláljuk Kozma Lajost, Mináry Pált, Szablya-Frischauf Ferencet és még sokan másokat. A kor bútortervezői nemzetközi szinten is elismertek voltak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a genfi Népszövetségi palotában is van egy magyar terem, amelyet egy 1926-ban meghirdetett pályázat után Szablya-Frischauf tervei szerint rendeztek be. Ez a berendezés még ma is fellelhető.
Kiss Éva művészettörténész most megjelent, Lakás és bútor 1920-1948 között című könyvében (Cser Kiadó, Budapest) ennek a korszaknak a magyar bútorművészetét dolgozza fel. A szerzővel erről a még kevéssé ismert és sok kutatást igénylő korszakról beszélgettünk.
hg.hu: Mondhatjuk, hogy ez volt a magyar bútor egyik fénykora?
Kiss Éva: Fénykornak azért nem nevezném. Trianon után sokáig nem állt talpra az ország. Azt azonban elmondhatjuk, hogy ebben a korszakban egy nagyon nívós, igényes berendezőstílus alakult ki, amely a kisipari munkán alapult. Nem nagyon voltak nagyüzemek, hiszen azok a háborúban tönkrementek. Aki berendezést keresett a lakásába, kisebb műhelyekből rendelte meg a berendezést. Könyvemben nem a két világháború közötti, hanem az 1920-1948-i tartó időszakot dolgoztam fel. A 2. világháború után ugyanis volt még egy rövid fellendülés, amelynek az államosítás vetett véget. A bútorstílusokban ekkor uralkodó sokféleség annak is köszönhető volt, hogy nem volt nagyüzem.
hg.hu: Nemzetközi szinten is elismerték a kor bútortervezőit...
Kiss Éva: Igen, az Innendekoration c. folyóiratban például több cikk is megjelent Kozma Lajosról, sőt, abban a kivitelezőket is felsorolták. Annak idején ezek a tervezők, műhelyek Bécsnek is dolgoztak, de aztán ez a kapcsolat is megszakadt.
hg.hu: Mi teszi annyira vonzóvá ezt a korszakot a ma emberének szemében?
Kiss Éva: A ’60-as években, a popkultúra térnyerésével a lakberendezésben sem az volt a fő szempont, hogy a bútorok legyenek tartósak. Eluralkodott a „nem kell a nagypapáé” szemlélet. Ezzel szemben a bemutatott korban az a szemlélet uralkodott, hogy a bútor legyen tartós, örökíthető.
hg.hu: Milyen változásokat hozott ez a korszak?
Kiss Éva: A háború után sok minden elkezdődött. A tehetősebben lakásai is kisebbek lettek, 3-4 szobára szűkültek. Ekkor bontakozott ki a női egyenjogúság. Kevesebb lett a személyzet, megjelentek a gépek. Elkezdett kialakulni a mai típusú konyha, szigorodtak a higiéniával kapcsolatos követelmények. Fontos változás, hogy a ’20-as évektől kezdtek el figyelni a gyerekszobára: legyen világos, kellemes, biztonságos. A lakások méretcsökkenésének köszönhetően a lakóterek és a bútorok is többfunkciósak lettek.
hg.hu: Mennyire fellelhetők még a korszak bútorai?
Kiss Éva: Természetesen sajnos sok bútor megsemmisült. Szerencsére ugyanakkor sok lakás még ma is olyan, mint ahogy annak idején berendezték. Ma ennek a korszaknak a bútorai reneszánszukat élik, van rájuk érdeklődés. A kézművestechnikának és a nívós kivitelezésnek köszönhetően ezek a bútorok javíthatók, felújíthatók.
hg.hu: Talán azért is fenyegeti ezeket a bútorokat inkább a selejtezés veszélye, mert nem annyira cirádásak, nincsenek rajtuk látványos faragások.
Kiss Éva: Igen, ez így van. Ugyanakkor ezeknek a bútoroknak a szépsége nem a faragványokban rejlik. A minőség az, ami a legfőbb erényük. Sokan voltak és vannak, akik ragaszkodnak ehhez a minőséghez. Voltak, aki a lakótelepi lakásba is a nagymama hálószobabútorát szerették volna beköltöztetni.
A ’60-as években az Iparművészeti Tanács is foglalkozott vele, hogy milyen legyen majd a jövő lakótelepe, és a programhoz ennek a kornak a vívmányait vették alapul.
hg.hu: Ma vannak, akiknek példát mutat ez a korszak?
Kiss Éva: Ma Magyarországon a Balaton Bútorgyár működik, meg néhány kisebb üzem. De a bútorok nagy részét importból szerezzük be. A bútorok egyre inkább elveszítik helyi jellegüket. Pedig a hazai anyagokat kéne felhasználni. Régen nemzetközileg ünnepelték a magyar bútortervezőket. Ma leginkább a skandinávokat jegyzik e téren. Náluk zökkenőmentesen zajlott a racionalizálás, sikerült emberközelivé tenniük a funkcionalizmust.
A mai hazai tervezők közül meg kell említeni Mikó Sándor, Fekete György, Tóth Tibor, Vásárhelyi János, Tóta József, Snopper Zsuzsa, Rainer Péter nevét, akik folytatják a hagyományokat. Vagy említhetjük Király Józsefet, aki a „székkirály” jelzővel is szoktak illetni.
Sajnos ma nagyon el vagyunk szigetelve. Külföldről hozzák a terveket, ami nem kedvez a hazai iparművészetnek.
hg.hu: Ha valaki gyűjteni szeretné a kor bútortervezőinek munkáit, miről tudj azokat felismerni? Volt valamilyen azonosító jegy, ami használtak?
Sajnos nem használtak ilyen jegyeket. Érdemes például múzeumi tervgyűjteményeket nézegetni (pl. Iparművészeti Múzeum, Építészeti Múzeum). Ezekből a bútorokból sokszor nem egy darab készült, bár a 2-3 vagy akár 20 darabot nem nevezhetjük még sorozatnak. És természetesen vannak bizonyos jegyek is, amelyekről azonosíthatók.
hg.hu: Mennyire lett feltérképezve ez a korszak?
Kiss Éva: Nagyon sok még a fehér folt! Tovább kellene kutatni ezt a területet. Szeretném, ha a fiatalok folytatnák a munkámat. Sok jelentős életmű van, és ma még meg lehet fogni azokat a szálakat, amelyek összekötnek minket ezzel a korral. Ha valaki régiségkereskedőnél vesz egy ilyen bútort, ott persze nem követhető nyomon annak eredete, viszont aki a nagymamájától örökölte azokat, ott megfoghatók ezek a szálak. Szerencsére sok fiatal, tehetséges ember foglalkozik ezzel a területtel.
