Szeptember 22-én nyitották meg a nagyközönség előtt a Louvre új Iszlám Művészeti Részlegét Párizsban.
Több mint húsz évvel Ieoh Ming Pei, a neves kínai születésű amerikai építész üvegpiramisának átadása után 2012 szeptemberében a Louvre újabb építészeti mérföldkőhöz érkezett. 2003-ban vetődött fel az a gondolat, hogy a világ egyik leggazdagabb és legszebb iszlám művészeti gyűjteményét méltó körülmények között mutathassák be a múzeumban. Ez az elképzelés napjainkban vált valósággá.
A Louvre épületét már a 18. században egyetemes múzeumként kívánták működtetni, ahol a műalkotásokon keresztül különböző korszakokat és kultúrákat ismerhetnek meg az érdeklődők. Mindezidáig helyhiány miatt az iszlám kollekciónak csak mintegy egytizedét ismerhette meg a nagyközönség, a nagyobb építészeti elemek és a különleges szőnyegek el voltak zárva a látogatók elöl.
A Louvre közel tizenötezer tárgyból álló iszlám gyűjteményét a párizsi Art Déco Múzeum háromezer-ötszáz műalkotása egészíti ki és teszi teljessé. Ez a két kollekció együttesen fedi le az iszlám kultúra egészét Spanyolországtól Indiáig, a 7. századtól a 19. századig. Az iszlám gyűjtemény nem korlátozódik kizárólag a vallási témájú tárgyakra. A kiállítás anyaga azt az iszlám kultúrát szeretné bemutatni, amelybe egykor a muzulmán mellett más vallású népek is beletartoztak.
Az új részleg megnyitásával egyidejűleg az iszlám művészetet bemutató gyűjtemény szomszédságába került a római korból származó, a Földközi-tenger keleti feléről származó kollekció; ezentúl a kettő folytonos, összefüggő és harmonikus egységet alkot.
A múzeum vezetése a kezdetektől fogva arra törekedett, hogy ne a meglévő termeket alakítsák át, hanem új kiállítóegység épüljön az iszlám gyűjtemény befogadására. Egyrészt a hely szellemének megfelelő, másrészt pedig formabontó, különleges építészeti alkotás megvalósulását tűzték ki célul. Az új kiállítási részleg befogadására az eddig elzárt Visconti udvart jelölték ki, amely a Louvre épületén belül a még rendelkezésre álló területek egyike volt. Az épület megtervezése és beillesztése a Louvre szívében található történelmi környezetbe igazi építészeti és műszaki kihívást jelentett.
A tervpályázatot az olasz származású Mario Bellini és a francia Rudy Ricciotti terve nyerte, elegáns tervük finom egyensúlyt tudott teremteni a 18. századi udvar klasszicizmusa és a kortárs építészet között.
A Visconti udvar a Lefuel udvarral egyetemben a Louvre palotájának legdíszesebb belső udvara. Az ide néző épülethomlokzatok azonban eltérőek, így a párkányok sem képeznek folyamatos vonalat. Ez az adottság elvetette annak a lehetőségét, hogy kényelmesen ráhelyezzék a párkányzatra a lefedés tartószerkezetét. A mintegy 30 méter magasságban lévő tető egyébként vizuálisan is tönkretette volna a kiállítási részleget. A tervezők elutasították a Visconti udvar teljes lefedését, hiszen ez a megoldás megfosztotta volna az udvarra nyíló kiállítótermeket a természetes bevilágítástól. A múzeumrészleg galériaszerű kialakítása a nagy üzletközpontok, a fogyasztó kultúrák térbeli elrendezését elevenítette volna fel, meglehetősen ügyetlenül.
A győztes tervpályázat a környező épülethomlokzatokat tiszteletben tartja, sőt tovább is díszíti azokat az új épület által. Az iszlám kincsek befogadására üvegből és aranyszínben csillogó fémből kialakított ékszerdoboz elhelyezését javasolták, amely 2,5 és 4 méter távolságra állna az udvarra néző homlokzatoktól. A Visconti udvar így nem lett teljesen fedett, és ezáltal látható maradt maga az udvar is. A szomszédos galéria ablakain keresztül kapcsolatban maradhatunk a külső környezettel. Továbbra is láthatjuk a különböző természeti jelenségeket a múzeumból: az esőt, a napsütést, az égbolt különböző színeit, fényeit, felhőit, télen gyönyörködhetünk a hóesésben. Mindez ritka kiváltságot jelent a Louvre-ban.
A kivitelezés során 12 méter mélységben ásták ki az udvart, és több ezer köbméter földet szállítottak el az egyetlen, 2,7 m széles kapun keresztül. Az udvart határoló homlokzatok alapjait megerősítették, valamint ún. jet grouting talajszilárdító eljárással megnövelték.
A tartószerkezet: állandó átmérőjű acélrudakból kialakított, szabadon formált, dupla acél rácsostartó szerkezet. A rudak vastagsága a bennük lévő hatásoknak megfelelően 4 mm és 13 mm között változik. Az építményt hullámzó üvegtetővel fedték le, amely arany felhőként finoman lebeg a kiállítótér felett, költői szépséggel ruházva fel az építményt. A tetőszerkezet három rétegből áll: egy üveglapból, amely az épület vízzáróságát biztosítja, továbbá két csillogó galvánozott fémszövet rétegből. A külső rész árnyékolóként, míg a belső réteg mennyezetként szolgál. A belső fémhálót kiegészítették méhsejt formájú fémburkolattal, amely anélkül, hogy csökkentené a természetes fény beáramlását, korlátozza az oldalirányú belátást, ugyanakkor a kilátást nem gátolja. Az udvart körbevevő termekből a könnyed, selyemkendő hatását keltő tetőszerkezeten különleges fény-árnyék játékot csodálhatunk meg.
Az üveg- és a fémborítás háromdimenziós geometriája szükségessé tette a pontos számítógépes tervezést, meghatározva a háromszögek lejtésének szögeit és kapcsolódásait. A szövetek vastagsága változó: ahol tartóoszlopra támaszkodik, vastagabb, a széleken viszont vékonyabb. Ez is felerősíti a tetőzet hullámzó hatását. A fémháló 2350 darab, körülbelül 1,20 x 1,20 méteres egyenlő szárú derékszögű háromszögből áll. A karbantartás megkönnyítésére a háromszögek felnyithatóak, tömegük együttesen mintegy 135 tonna. A tetőszerkezet nyolc ferde oszlopra támaszkodik. A tartóoszlopok közül vannak olyanok, amelyek elérik a 9 méteres magasságot is: a pinceszinttől egészen a lebegő fátyolszerkezetig érnek. Az oszlopok karcsúak, keresztmetszetük nem haladja meg a 30 cm-t. A tartószerkezet mintegy 8000 acél csőidomból áll. A vágási előmunkálatokat automata gépekkel Szlovéniában végezték. Negyvenöt előre összekapcsolt elemet szállítottak a helyszínre.
Az építkezés során egy 350 tonnás és 57,4 méteres (emelőhorog alatti magasságú) darut szereltek össze a Visconti udvarban, amely összesen 130 tonnányi csőidomot szállított át a rakpartról az udvarba a meglévő épület felett. Ezt a darut használták a tartószerkezeti munkálatokhoz, a betonozáshoz, az előre gyártott elemek és a fémgerendák elhelyezéséhez, valamint a kivitelezés során használt gépek, eszközök elszállításához is.
Krakkóban, a vázszerkezet gyártásának helyszínén, majd Párizsban, az utolsó ütemben a legpontosabb mérőeszközökkel ellenőrizték az összeállítást. Mivel nem mindennapi kivitelezésről volt szó, a szerkezetet külön eljárás keretén belül vizsgálták és hagyták jóvá. Ellenőrizték, hogy ellenáll-e a hótehernek, bírja-e a felmelegedést, valóban vízzáró-e, valamint időtálló lesz-e az építmény. Igen nagy jelentősége volt az esővíz lefolyását vizsgáló folyamatnak is, hiszen a tető lejtése bizonyos helyeken 10%-on belül van, és összefolyókat nem képeztek ki a szitakötőszárny-szerű tetőfelületen.
Az új múzeumi részleg üvegfalainak elemeit fémprofilok nélkül illesztették egymáshoz, így semmi sem gátolja a kitekintést az udvarra. A 2,40 m széles elemek az üvegtető kiosztásához igazodnak, magasságuk 0,5 és 6 m között van. A vas-oxidot nem tartalmazó függőleges homlokzati üvegelemeken nem jelentkeznek éles fényvisszaverődések.
Az új kiállítási egység két szinten, 2800 négyzetméteren egy gépészeti pinceszint felett helyezkedik el. A 7-11. századból származó művek a földszinten, míg a 11. és 12. század között született alkotások, köztük kiemelten a varázslatos szőnyegek gyűjteménye, az alagsorban kaptak helyet. A két szint közötti 6 méteres különbséget monolit betonlépcső köti össze. A födémkivágásoknak köszönhetően lentről is láthatjuk a fátyolszerű lebegő fedést, és ezek a nyílások a két szinten bemutatott háromezres gyűjtemény egységes hatását is erősítik.
A fekete padlóba beágyazott sárgaréz forgácsok diszkrét mozaikot képeznek, és összhangot teremtenek az aranyszínű tetőszerkezet és az öntömörödő betonfalak fekete színe között. A domináló sötét színek elősegítik az értékes és színes motívumokkal díszített tárgyak szépségének kibontakozását, érvényesülését.
Első pillanatra a kiállítási üvegvitrinek elhelyezése a mikádó játékra emlékeztet, a valóságban azonban a muzeológusok aprólékos gonddal helyezték el azokat. Kötöttségek nélküli, szabad útvonalat javasoltak a 1200 év történelmét felölelő, sokféle műtárgy között. A keretezés nélküli nagy üvegvitrinek, állványok, pódiumok a tér közepére kerültek, az építmény falaitól távol, hogy minden oldalról szemügyre vehessük a kiállított tárgyakat. Hol szorosabban helyezkednek el a tárgyak - ezzel nyomatékot adva a formai hasonlóságoknak -, hol pedig ritkábban sorakoznak a legfontosabb remekművek. Ami a berendezést illeti, a klasszikus formák kerültek előtérbe, hogy a hangsúly a különösen értékes és finom megmunkált műalkotásokra essen.
Az Iszlám Művészetek Részlege is bizonyítja, hogy a Louvre kész szüntelenül megújulni, hiszen mindig is a világra nyitott múzeumként, úgynevezett múzeumvilágként kívánt működni. A gazdag, változatos, három kontinens iszlám kultúráját bemutató kiállítás a kölcsönös megértésről tanúskodik, összekötő elem Kelet és Nyugat között. A különbségek ellenére a századok folyamán a két világtáj történelme többször is összefonódott. A Louvre barátilag fogadja az iszlám művészetet, ahogy egykor Montesquieu nyújtott kezet a Párizsba érkező perzsának.
E nagyszabású terv nem valósulhatott volna meg nagylelkű támogatók, adományozók nélkül. A támogatók Alwaleed bin Talal bin Abdulaziz Al Saud herceg, Marokkó királya, továbbá Kuvait Állam, az Ománi Szultánság és Azerbajdzsán. Nagy francia vállalatok, mint a Total Alapítvány és a Lafarge anyagi hozzájárulásokkal segítették a kivitelezést, sőt magánszemélyek és cégek is adakoztak, mint Frédéric Jousset és az Orange Alapítvány.
Építészet: Mario Bellini és Rudy Ricciotti
Muzeográfia: Renaud Piérard és Mario Bellini
Tartószerkezet, burkolattechnika: BERIM és H.D.A (Hugh Dutton Associés)
Világítástechnika: 8’18
Akusztika: Peutz
Múzeumi berendezés: Goppion
