Bár politikai megítélése vitatott, a művészetek tekintetében e néhány nap hihetetlen fellendülést hozott.
Az első világháború évei fontos változást hoznak a magyar plakátművészetben. A szecesszió könnyed figurái, súlytalan jelenetei eltűnnek, helyüket átveszik a mind komorabb politikai motívumok. Az első világháború lezárásával érkező, emberöltő ót nem tapasztalt politikai káosz az őszirózsás forradalomhoz, a köztársaság, majd a népköztársaság kikiáltásához vezet. A 133 napig tartó Tanácsköztársaság politikai jelentősége ugyan máig vita tárgya, ám az kétségtelen, hogy a hazai művészvilág eleinte nagy számmal állt a radikális változások mellé – és ez a rövid periódus a hazai plakátművészet egyik csúcsa is.
Míg 1917-18-ban a magyar utcákon egymást érik a háborút támogató plakátok, a háború lezárultát követően a hivatalos cenzúra megszűnésével, az őszirózsás forradalom idején mindez a gyökeres ellentétébe fordul. Megindul az addig elnyomott vagy illegális pártok, a szocialisták és a polgári radikálisok propagandaakciója a letűnt rezsim ellen. A mozgalom jellegzetes figurája a később, a Tanácsköztársaság után Bécsbe menekülő, majd Párizsban és New York-ban világhírűvé váló Vértes Marcell, a szocialista képzőművészet külföldi nagyjainak munkáit idéző, sötét grafikájú politikai plakátjaival, mint az „Őfelsége, a király nevében”, vagy az egyetlen vörös szóval is nagy hatást keltő „Lukacsics!” (Utóbbi mára teljesen elfelejtett ihletője Lukachich Géza tábornok, az olasz hadszíntér egyik központi figurája, majd 1918 októberétől Budapest katonai parancsnoka, akit kinevezése után négy nappal a Magyar Nemzeti Tanács utasítására letartóztatnak.) Hozzá hasonló tehetség Zádor István, aki ugyancsak a proletárművészek baljós képi világát ötvözi a reklámgrafika műfajával, például „Adjatok élelmet!” című munkáján.
Az új politikai tartalom természetesen új képi motívumokkal jár. Ekkortájt alakulnak ki a formálódó munkás- és proletármozgalmak saját, évtizedekre érvényessé váló vizuális ikonjai. Bíró Mihály 1918-as „Köztársaságot!”-plakátján a királyt trónjával együtt eltaszító munkásfigura vörös jakobinus-sapkát visel, egy másik képén a kapitalisták szánalmas világát széthasító vörös ököl motívuma tűnik fel. Pór Bertalan „Világ proletárjai egyesüljetek!” feliratú, vagy Berény Róbert Fegyverbe! Fegyverbe című plakátján a vörös zászló válik a képsík meghatározó elemévé, színfoltjává.
Pór és Berény a tízes évek legnagyobb hatású, a háború végére megszűntnek tekinthető festőcsoportja, a Nyolcak hajdani tagjaiként vállalt vezető szerepet a Tanácsköztársaságban. Nem ők voltak az egyetlenek: a mozgalomban olyan lelkes fiatal képzőművészek vállaltak vezető szerepet, Mint Nemes Lampérth József, Kmetty János vagy Uitz Béla. A sors különös fintoraként a kereskedelmi és politikai plakátok úja bevezetett cenzúráját az a Kassák Lajos felügyelte, akit a korábbi években folyamatosan zaklattak a hatóságok progresszív folyóiratai, A Tett vagy a Ma miatt.
A tehetséges fiatal művészek szerepvállalásának köszönhetően a Tanácsköztársaság plakátjainak jelentős része korábban ismeretlen formajegyeket csillogtat meg. Ebből a szempontból egyértelműen Pór Bertalannak a korábbi festői eredményeit továbbfejlesztő, expresszív stílusa, illetve Uitz „Vörös katonák előre!” feliratú plakátja emelhető ki. Utóbbi a korszak legprogresszívebb szovjet és nyugati tendenciáival mutat párhuzamot, akárcsak Nemes Lampérth és Kmetty lakonikus egyszerűségű,„Be!” című munkája, vagy Berény Róbert számos alkotása.
A mérleg másik oldalaként a propagandaplakátok sajátos műfaja magával vonta a didaktikus ábrázolások megjelenését is. Az elvontabb, expresszívebb plakátok alkalmasak voltak a forradalmi vívmányok haladó jellegének érzékeltetésére, a széles tömegeknek azonban félreérthetetlen, szabatos és azonnal értelmezhető plakátokra volt szükségük. Tipikus példaként említhető Kónya Sándor 1919-es munkája, a „Te! Sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!”, amely két híres háborús toborzóplakát, az 1914-es Lord Kitchenert ábrázoló brit, illetve az 1917-es, Sam bácsival hívogató amerikai egyenesági leszármazottja. Újra megjelentek a pusztán szöveges falragaszok is, amely kortárs, merész tipográfiájuk dacára alapvetően a műfaj kezdeti éveit idézték. Jellemző, hogy az ekkor készült plakátok egy részének, mint például Barta Ernő „Dolgozzatok, mert fogy a kenyér!” feliratú plakátja, a második világháborút követő kommunista vezetés is hasznát vette. A hagyományosabb kifejezésmódokkal dolgozó művészek közé sorolható a korszak egyetlen jelentős jobboldali érzelmű grafikusa, a Tanácsköztársaság bukását Bíró vöröskalapácsos figurájának groteszkjével ünneplő Manno Miltiadesz is.
Bármilyen rövid idő is 133 nap, elég volt ahhoz, hogy a politikai szerepet vállaló művészek jó része kiábránduljon a proletárdiktatúrából: az önmagát következetesen szocialistának vállaló Kassák például állandó konfrontációba kényszerült a bolsevik irányvonalat vivő Kun Bélával. A kommün bukását követően a többség mégis Bécsbe, Berlinbe, Moszkvába kényszerült, és csak évek múltán, vagy soha nem jött haza. Horthy bevonulása után Pór Bertalan önként vállalt száműzetésbe vonul a felvidéki Pöstyénbe. Nemes Lampérthet letartóztatják, csak 1920-ban sikerül Bécsbe szöknie. Négy évre rá elmegyógyintézetben hal meg. Uitzot is bebörtönzik, szabadulása után szintén Bécsben, Kassákkal együtt szerkeszt lapot, amikor azonban 1926-ban Kassák a hazajövetel mellett dönt, ő az akkor még az avantgárd fellegvárának számító Moszkvát választja. Persze akadnak olyanok is, akik kisebb-nagyobb szerepvállalásuk ellenére szinte zökkenőmentesen folyatják pályájukat. A Tanácsköztársaság számára ugyanis nem kizárólag baloldali művészek terveztek, sőt, akadt olyan is, aki jobbról és balról is vállalt megbízást. A több forradalmi plakátot tervező Jeges Ernő például a húszas években közkedvelt festővé válik, később egyenesen az egyházművészet specialistája lesz.
A mai kereskedelemben szinte alig találni a Tanácsköztársaság időszakából származó plakátot: a rövid idő alatt darabszámra sem készült sok, ráadásul a rákövetkező rezsim sem kedvezett a balos propaganda emléktárgyainak. Az esetleg előkerülő darabok 100 ezer forinttól indulnak, és aukción akár a négymilliót is elérhetik. Néhány éve egy Uitz-plakátot 3,6 millió forintért vittek el, nemrég viszont Berény egyik darabja 3,5-ről indítva a kikiáltónál maradt. A Tanácsköztársaság plakátjai és alkotói a nemzetközi piacon is ismert, keresett fogalmak; ezen kétségkívül még javít is a New York-i Museum of Modern Art 2011 februárja óta látható kiállítása, a „Seeing Red: Hungarian Revolutionary Posters 1919”, amely az intézmény birtokába került Bíró-, Bortnyik- és Pór-remekeket mutatja be.
Magyarországon, a húszas évek gyorsan magához térő kereskedelmi grafikájában a Tanácsköztársaság propagandaművészete gyorsan felejthető epizóddá halványult. A politikai plakát műfaja két évtizedre szinte teljesen eltűnt. A feledés jótékony homályának köszönhetően senki sem foglalkozott azzal, amikor a húszas évek közepén a kommün néhány elhivatott képzőművésze hazatér, hogy a modernista plakát aranykorának főszereplőjévé váljon. Sorozatunk következő epizódja ezzel az időszakkal foglalkozik majd.
A cikk Az elfelejtett plakát sorozatunk részeként, a Várkonyi Plakátgaléria együttműködésével készült.
