A Mucha-imitációktól a saját, ikonikus remekekig jutott a hazai plakátművészet hőskora.
Míg az ötvenes-hatvanas években az írmagját is irtották, a szecesszió mára a legkedveltebb stílusok egyikévé vált. És ha hozzávesszük, hogy ez a formálódó magyar plakátművészet egyik fénykora is, jogos a kérdés: ki ne szeretne egy eredeti Faragó Géza-falragaszt a nappaliba? Még mielőtt lelkesen rohannánk az antikváriumba, érdemes megismerni a kor legnevesebb alkotóit, és persze, felmérni a vadászat esélyeit.
:image_78677
Ferenczy Károly: Plakát a Nemzeti Szalonban rendezett kiállításához, 1903. Kép © BTM Kiscelli Múzeum, Plakátgyűjtemény
Mint plakáttörténeti sorozatunk első részében kifejtettük, a magyar közönség nagyobb számú falragasszal először a 19. század végén találkozott. A kezdetben leginkább a korabeli falképfestészetre emlékeztető, historizáló-akadémikus stílusú plakátok idővel egyre stilizáltabbá váltak: a finom vonalak, pasztellszínek helyét erőteljes kontúrok és élénk foltok vették át. A változás egy időben az új stílus, a szecesszió elterjedésével, a plakátoknál azonban szorosan összefügg a reklámgrafika kialakulásával, illetve a litografikus eljárások népszerűvé válásával is.
Figyelembe véve, hogy alapvetően kereskedelmi műfajról van szó, érdekes, hogy szecessziós plakátművészetünket a kezdetekben egyértelműen festők formálták. Ezt persze megmagyarázhatja az a tény, hogy többségük képzőművészeti eseményhez is kötődött. Jól ismert korai példa Vaszary János plakátja, amelyet Jan Styka lengyel festő Bem-Petőfi témájú körképének reklámozására készíttettek 1898-ban. Szemben a bevett korabeli eljárással Vaszary nem a körképből kivágott részletet, hanem a szecesszió egyik jellegzetes figuráját, a kezeit az égnek emelő, erőteljes férfialakot rakott a lapra. A vastag kontúrokkal modellált, aranyszínű háttér előtt ábrázolt ifjú részleteiben ugyan még az akadémikus művészetet idézi, összhatásában azonban egyértelműen az új stílus felé mutat.
Ezt az irányvonalat olyan kiváló művészeink tökéletesítették a következő években, mint Ferenczy Károly, Fényes Adolf vagy Rippl-Rónai József. Az ekkor fénykorát élő Rippl-Rónai egyébként is élénken érdeklődött a klasszikus képzőművészetek határterületei iránt: berendezést, tányérokat tervezett, és sokat foglalkozott litográfiával is.
:image_78678
Faragó Géza: Angol és francia nagymesterek a Nemzeti Szalonban. Kép © BTM Kiscelli Múzeum, Plakátgyűjtemény
A hivatásos festők helyét azonban csakhamar átvették a hivatásos grafikusok. Közülük is kiemelkedett a korai időszakban Faragó Géza, aki a műfaj máig legnevesebb alkotója, Alfons Mucha párizsi műhelyében sajátította el a mesterséget. Bár Faragó festőnek készült, hírnevet plakáttervezőnek szerzett, és akárcsak párizsi példaképei, ő is az éjszakai életbe bejáratos művészként, annak bohém, nemegyszer önéletrajzi ihletésű figuráival futott be. Mestere, Mucha lágy, gazdag formavilágához, idealizált kompozícióihoz képest azonban Faragóra inkább a részletezőbb, anekdotikus szemlélet volt a jellemző; plakátjai nemegyszer szatirikus pillanatképként, szinte vígjátéki jelenetként értelmezhetőek. Jellegzetes példa erre a Nakiri mulató számára tervezett, a paraván mögött öltözködő bárhölgyet sámliról ágaskodva megleső, komikus kéjencet ábrázoló képe, vagy a Kerpel kézfinomító krém reklámozására szánt falragasz, amely többértelmű gesztussal csak egy elégedettségében kezeit dörzsölgető papot ábrázol, a szinte a kép teljes felületét betöltő piros reverendában. Faragó merészségéről sokat elárul a Gottschlig rum számára készített plakát, amelyen a hazai plakáttörténelem első verbális inzultusa jelenik meg a „Marha, mondja a mester, miért nem iszol Gottschlig rumot?” felirattal. (A Hajdanvolt úriemberek című könyv szerint a plakátot a tyúkhúsleves névadójaként ismert Újházy Ede ihlette; a színész általában „mesternek” szólították, amelyet ő maga a „marha” titulussal viszonzott.)
A szecesszió, illetve az 1910-es évek környékének plakátművészete hoz létre először valóban maradandónak bizonyuló vizuális ikonokat. Az egyik ilyen egyértelműen Faragó Tungsram-plakátja, amelyet eltérően, 1910-ra, illetve 1912-14 körülre is datálnak. A korra jellemző, elgondolkodtató vonása, hogy a reklámozott termék alig észrevehetően jelenik meg rajta csupán. A plakát nagyobbik részét egy karcsú, földig érő ruhába öltözött elegáns hölgy, valamint egy fekete macska töltik be, akik a felülről, egy láthatatlan forrásból érkező fény felé tekintenek. A megvilágított jelenet éles ellentét képezi a háttér éjszakai faluképe, az ablakokban pislákoló fényekkel. A nőalak feltételezések szerint Aschner Lipót, a Tungsram kereskedelmi igazgatójának felesége, igaz, a műfajt kutató Bakos Katalin szerint inkább a kecses villanykörte egyfajta antropomorfizált megfelelőjeként is értelmezhető.
A kor másik, máig érvényes ikonja a Zwack Unicum 1909-es plakátján szerepel először, amely ugyancsak Bakos Katalin kutatásai szerint a kevéssé ismert Pachl Viktor munkája lehet. A vízből előbukkanó, karikatúraszerű, csapzott figura, akinek arca felderül a felszínen lebegő Unicumos üveg láttán, már a maga korában rendkívül népszerűvé vált, és számos utánnyomást ért meg. Szerencsére, ugyanis az eredeti, idén 102 éves plakátnak egyetlen példánya sem maradt fenn magyarországi közgyűjteményekben.
Az 1910-es évekre a magyar plakát végleg elveszti historizáló vonásait, és mozgalmas, színes, nemegyszer vérbő reklámfelületté alakul, egyben kiemelt fontosságú művészeti ággá. Egymást érik a plakáttervezési pályázatok, a Képzőművészeti Főiskolában vagy a Székesfővárosi Iparrajziskolában pedig neves plakátművészek ismertetik meg a tanulókat a műfaj csínjaival. Az utcákon egymást érik a különféle programlehetőségeket hirdető falragaszok, a színházi, a termékplakátok, de megjelenik a sajtóplakát is. A műfajt ezidőtájt olyan nevek fémjelzik, mint Kozma Lajos, Sassy Attila, Falus Elek vagy Jaschik Álmos. A számbeli sokasodással párhuzamosan a plakátok egyre dekoratívabb jelleget öltenek: felületükön jellemzően helykitöltésre használt motívumok jelennek meg. Jó példa erre Pólya Tibor 1919-es, az Új Nemzedék folyóirat számára készített munkája, amelyen a korszakban ugyancsak jellemző városi jelenet szereplői a németalföldi zsánerképeket idéző módon, egyenletesen betöltik a képfelületet.
:image_78679
Jaschik Álmos: Az első Országos Bélyeggyűjtők Hete, 1922. Kép © BTM Kiscelli Múzeum, Plakátgyűjtemény
A korszak Faragóhoz hasonlóan ugyancsak külföldön tanult, kiemelkedő tehetségű alkotója, Bíró Mihály 1910-ben telepedik haza, és a kereskedelmi plakát mellett a politikai plakát műfajában alkot kiemelkedőt. Kalapácsát a magasba lendítő, meztelen, vörös munkásfigurája 1912 elején jelenik meg először a Magyar Szociáldemokrata Párt lapját, a Népszavát hirdető plakáton. Ez az erőteljes gesztus, a munkást politikai jelképpé idealizáló leegyszerűsített figura már a szecessziós formavilág végét jelzi, de előképe a közeli világégést követő forradalomnak és a Tanácsköztársaság művészetének is. (Következő cikkünknek ez lesz a témája.)
A szecessziós plakátok a magyar piacon ritkák, ezért nehezen elérhetőek. A minőségi darabok ára 200 ezer forint körül indul, és akár a kétmillióig is felmehet. Faragó Géza és Bíró Mihály nemzetközileg is ismert alkotók, de mellettük a kevésbé ismertek is előfordulnak külföldi aukciókon – a Christie’s legújabb szak-aukciójának egyik szereplője egy Földes-Sátori moziplakát. Egy, képzőművészetileg is komoly tényezőnek számító Faragó-plakát ára itthon 300-600 ezer forint körül mozog, Bíró munkáit ennél valamivel alacsonyabb kategóriába esnek, de természetesen sok függ a témától, a darab ismertségétől és az állapottól is. Akit érdekel, annak galériában, aukciókon és esetleg antikváriumokban érdemes keresgélnie a magyar szecessziós plakátok után.
A cikk a Várkonyi Plakátgaléria együttműködésével készült. Az illusztrációkért a BTM Kiscelli Múzeum Plakátgyűjteményének tartozunk köszönettel.
