A gyakran mostohaként kezelt plakátgrafikáról indítunk új sorozatot, elsőként a hazai gyűjtés és a piac helyzetét tekintve át.
Van egy mostoha sorsú műfaj, amely rendre kimarad a reprezentatív művészeti összefoglalókból és sajtótermékekből, dacára annak, hogy Magyarországon több mint százéves, fényes történelemmel és számos nemzetközi hírű alkotóval büszkélkedhet. Ez a plakátgrafika. Reneszánszáról ugyan még nem beszélhetünk, de tény: az elmúlt években az igen szűkös kínálat ellenére megnőtt a gyűjtői érdeklődés a plakátok iránt, és a műfaj igényes, érdekes példányai lassan a hétköznapi lakáskultúra részévé válnak. Hogy többet tudjunk a műfajról, Az elfelejtett plakát című sorozatunkban a magyar plakátművészet legizgalmasabb időszakain fogjuk végigkalauzolni olvasóinkat; bevezetésként pedig a hazai gyűjtés és piac helyzetét járjuk körül.
Hogy egy közhellyel indítsunk: a plakátgyűjtés egyidős a plakát megjelenésével, és mint maga a műfaj, ez is Franciaországból indult. A modern plakáttörténelem kezdőpontja a tömeges nyomtatást lehetővé tevő litográfiai eljárás feltalálásához kötődik. Az először 1796-ban alkalmazott technológia a következő évszázad második felére terjedt el Európa-szerte, és először francia földön kezdték el alkalmazni művészi színvonalú hirdetmények, falragaszok előállítására. A mai kereskedelmi plakátok atyjaként Jules Cheret nevét szokás emlegetni, aki 13 évesen került inasnak egy litográfiai műhelybe, majd a francia festészeti akadémia kurzusait és egy angliai tanulmányutat követően 1866-ban Párizsban megalapította stúdióját. Cheret elsősorban kabarék, szórakozóhelyek számára tervezett, élénk, színes, nagybetűs és nagyalakos plakátjai voltaképp a műfaj első fénykorának kezdetét jelentik, amelynek folytatása olyan nevekhez kötődik, mint Henri de Toulouse-Lautrec vagy Alfons Maria Mucha.
Magyarországon az alapvetően historizáló stílusú falragaszok az 1890-es években már a városi élet elfogadott tényezőjének számítottak – írja a műfaj legismertebb hazai szakembere, Bakos Katalin a "10x10 év az utcán - A magyar plakátművészet története 1890-1990" című, alapműnek számító könyvében. Külföldi művészekkel először az Iparművészeti Múzeum kiállításain találkozhatott a közönség a század utolsó éveiben; ezek és a szecesszió elterjedése játszott komoly szerepet a magyar plakát első, századfordulós fellendülésében, nemegyszer a kor legjobb képzőművészei, például Vaszary János, Rippl-Rónai József vagy Fényes Adolf közreműködésével. A századforduló környékén születtek a műfaj első hazai klasszikusai, például Faragó Géza szecessziós munkái, vagy a Zwack Unicum kultikus, Pachl Viktornak tulajdonított falragasza.
Voltaképp a rendszerváltásig minden évben készültek Magyarországon valóban értékes, maradandó plakátok, azóta viszont a műfaj, tehát a művészi plakát, szinte teljesen a háttérbe szorult – mondja Várkonyi Ádám, a Várkonyi Plakátbolt tulajdonosa. Várkonyi a műfaj két hazai fénykorának az 1925-40 közötti modernista, illetve az 1960-75 közötti, az aktuális művészeti irányzatokat (pop art, op art, stb.) magába szívó periódust tartja, hozzátéve: kiemelkedő jelentőségű, rövid korszakok (mint a Tanácsköztársaság) és fontos alkotók persze mindig akadtak az elmúlt 120 évben. A háború előtti plakátok legjobb darabjait azonban itthon „leginkább elméletben lehet gyűjteni”: a megmaradt, rendkívül kevés alkotás jó része közgyűjteményekben van, vagy olyan privát kollekciókban, ahol a tulajdonos árgus szemmel vigyáz rá. Ennek ellenére lehet kiemelkedő darabokhoz jutni, de igen magas árakon. A második korszak, az 1960-75 közötti elérhetőbb a gyűjtők számára, bár a fennmaradt példányok száma általában itt sem túl magas. Alapesetben jellemzően pár száz és pár ezer közti darabot nyomtak egy-egy munkából; a tízezres példányszámot csak a nagy állami progragandakampányok falragaszai érték el. Ha valamelyikből nagyobb számban maradt fenn, az szinte csak a véletlennek köszönhető. A nyomdák a kötelespéldányok leadásán túl néha, de nem feltétlenül adtak a tervezőnek is, de a kinyomott anyag túlnyomó része az utcákra került: a felenyvezett plakát pedig a gyűjtő számára elveszettnek nevezhető, hiszen csak darabokban lehet leszedni.
Ismeretszerzés egyszerű, szöveges plakátokból Budapesten, a két világháború között. Fotó: Fortepan
Plakátolás a hatvanas években Budapesten. Fotó: Fortepan
Ma a világ plakátgalériáinak fele az Egyesült Államokban működik, a műfaj és a gyűjtői spektrum pedig rendkívül széles kört ölel fel, a legegyszerűbb falragasztól a képzőművészek által tervezett, kis példányszámú darabokig. Ez a plakát legnagyobb előnye és hátránya is egyben: egyaránt kezelhető a gyakran lenézett populáris kultúra részeként és a magaskultúra fogalmaival. A gyűjtők szempontjait emellett számos tényező befolyásolhatja. Akadnak, akik korszakra vagy régióra specializálódnak; mások grafikus, stílus, méret szerint gyűjtenek. Léteznek kategóriákra szakosodott, például csak kereskedelmi, film-, propaganda- vagy épp cirkuszi plakátokra vadászó mániákusok. Itthon nagy népszerűségnek örvendenek a kis méretüknél fogva könnyebben hozzáférhető számolócédulák, amelyek sok esetben egy-egy plakát kicsinyített másai, vagy a villamosplakátok.
Utóbbi újabb, a plakátgyűjtést komolyan befolyásoló faktorra mutat rá. Az, hogy mennyi maradt fenn egy plakátból, nagyban függ attól, hogy milyen méretben gyártották. A sztenderd méret, az egy ív körülbelül 60x80 centiméternek felel meg. Vannak félíves, az egy- és a kétív közé eső, valamint kétíves plakátok is. A legnagyobb méretek a legritkábbak, hiszen ezekből nyomták a legkevesebbet, és sokszor két, egymástól független plakátnak kellett épen maradnia. A legnagyobb méret a négyíves, ilyen formátumban készült például Pór Bertalan híres 1919-es plakátja, a Világ proletárjai, egyesüljetek!
Hirdetőoszlop a Közraktár utcában, a hatvanas években. Fotó: Fortepan
Beplakátozott kerítés a Clark Ádám téren, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Fotó: Fortepan
A magyar piacon ma a hatvanas-hetvenes években gondosan elrakosgatott és a szülők-nagyszülők holmijai közül előkerülő filmplakátok, illetve a félíves méretű nyomatok a leggyakoribbak. Érdekes módon, külföldön az ilyen kis méreteket szinte plakátszámba sem veszik. Ezek a darabok általában néhány ezer forintért megvásárolhatóak, a plakátgyűjtés tehát sokak számára elérhető. A kínálat kicsi, de az árak még a kommerszebb darabok esetében is dinamikusan fejlődnek az utóbbi években – szögezi le Várkonyi Ádám. Ennél értékesebb plakátot galériákban és aukciókon érdemes keresgélni, ezeket ugyanis gyorsan felszívja a piac. A rengeteg plakátnak, amelyet 1950 és 1989 között nyomtak, csupán a töredéke tekinthető műtárgynak. Ezek az igazán értékes darabok és a legritkábbak is egyben. A plakátok zöme ugyanakkor dekoratív és ritka, tehát kiváló dekoráció válhat belőle, amelyhez sok esetben személyes élmény köt. A piaci piramis legtetején olyan ritka darabok találhatóak, amik magángyűjteményben szinte egyáltalán nincsenek meg, pl. 1969-ből a híres Kemény György-klasszikus, a Biopon – eltünteti a foltokat, amely egy folttalan tigris remek ötletével, és rendkívüli pop grafikájával a magyar plakátművészet egyik klasszikusa, vagy Máté András fantasztikus plakátja Az édes élet című Fellini filmhez. Az ilyen plakátok szinte teljesen beszerezhetetlenek, így az árukat sem tudta kialakítani a piac. A két világháború közötti csúcsműveknél, például Berény Róbert világhírű Modiano plakátja esetében előfordulhat, hogy 4-5 millió forint környékén koppan a kalapács. Bár a háború utáni művek ilyen árakat nem produkálnak, a legjobb plakátok esetében itt is indokolt a százezres nagyságrend, már csak azért is, mert bár a háború utáni magyar plakátművészet külföldön kevéssé ismert, a kimagasló darabokra külföldön is van igény.
A Seeing Red: Hungarian Revolutionary Posters, 1919 című kiállítás a New York-i MoMÁ-ban. Kép (c) The Museum of Modern Art, fotó: Jason Mandella
A kizárólag plakátra szakosodott gyűjtőket itthon ma is egy kézen meg lehet számolni. A háború előtti időszakból egyetlen kollekciót ismerünk bővebben: Bedő Rudolfét (1891 – 1978), aki az elsők között ismerte fel itthon a grafika jelentőségét, és kezdett el plakátokat gyűjteni. Kollekciójának nagy része 1958-ban a Magyar Nemzeti Galériába került. Hozzá hasonló befolyással bírt Gaál Mátyás (1909-1999), aki gyakorló grafikusként gyűjtötte pályatársa munkáit, és nagy szerepet vállalt a Műcsarnok két nagy plakáttörténeti kiállításának rendezésében 1960-ban és 1986-ban. A hazai gyűjtői palettán jellegzetes színfoltot képviselt a tavaly, 63 esztendősen elhunyt Kisfaludi Péter ceglédi ügyvéd, aki voltaképp minden grafikai anyagot gyűjtött. A mai, fiatalabb korosztályból többek közt a szintén grafikus Flanek Péter gyűjteménye érdemes említésre; vele a siófoki 320° Kulturális Központban rendezett, Balaton-központú kiállítása kapcsán interjút is készítettünk. Sok gyűjtő van, aki bizonyos plakátokat megvesz, ha azok témája a gyűjtőkörébe esik, és akad olyan is, aki plakátot is gyűjt más mellett. Akadnak néhányan, akik már elindultak az úton, és kizárólag minőség darabokat vásárolva, idővel egy szép és értékes kollekció birtokosaivá fognak válni.
Mindez azonban nem mérhető össze azzal az őrülettel, amely a világ többi részében tapasztalható. Az Egyesült Államokban évtizedek óta rengeteg gyűjtő építgeti kollekcióját, és rengeteg otthonban, irodában találkozhatunk eredeti plakátokkal a falakon. A plakát világszerte a műkereskedelem egyik legdinamikusabban fejlődő ága. Itthon a növekvő piaci érdeklődés ellenére a plakátművészet értékén kezelése ma is köztes állapotban tengődik; nincs meg a közintézményi háttér és keveset foglalkoznak a műfajjal a meglévő múzeumok is. A helyzetet jól jellemzi a gyűjtőket is foglalkoztató, legutóbbi skandalum: a kilencvenes években privatizált Magyar Hirdető tízezres nagyságrendű kollekciójának sorsa, amely ma is tisztázatlan, és rendkívül fontos lenne, hogy közgyűjteménnyé váljon.
