A munkahelyre menet, a metróban, az iskolában: mindenhol körülvesz a street art, aminek a Tűzraktér kiállítást is szentelt.
Az utcán járkálva, a munkahelyre menet, a metróban, buszon, az iskolában –mindenhol körülvesz a street art. Az utca művészete magába foglal szinte minden olyan művészeti megnyilvánulást, amely nem intézményesített formában történik, a graffitiktól, a matricákon és a stencileken át az utcaszínházig. Aki eddig nem szentelt kellő figyelmet a témának, most megteheti, ha ellátogat a Tűzraktérbe, a Hegedű utcába.
Az utcaművészetek mindig is jelen voltak az ember életében és életterében, az önkifejezésnek ez a formája tehát nem 20. századi találmány. Az, hogy az elmúlt évtizedekben mégis előtérbe került, nagyban köszönhető az olyan művészeknek, mint például Banksy, akit a világ minden táján ismernek. Persze korántsem mindegy, hová és mi kerül. Amikor műemlék épületeket tagelnek össze, jogosan horkan fel a közvélemény - éppen ezek az akciók tehetnek róla, hogy a street artról meglehetősen ambivalens vélemény alakult ki. Street arttal szinte mindenütt találkozunk, ha nyitott szemmel járunk az utcán és figyeljük a közlekedési táblákat, oszlopokat, sok-sok érdekes matricát láthatunk, de egyre gyakrabban lehet csempébe (egy-egy különlegesen dekorált csempét ragasztanak a falra) is botlani. A különböző street art blogok virtuálisan gyűjtögetik a magyar és külföldi alkotók munkáit, most azonban egy reprezentatív kiállításon élőben is megtekinthetőek a street art gyöngyszemei.
Kornél, a Ragad Art szervezője elmondta, hogy fél év alatt 1500 (!) street artosnak írt üzenetet a világ minden pontjára, az alkotókra az interneten, a Facebookon, Myspacen keresett rá Mintegy 10%-uk válaszolt, tehát 150 külföldi művész munkáit is láthatjuk. Kérdésemre, hogy mi inspirálta erre a nem mindennapi vállalkozásra elmondta, hogy bár ő maga nem alkot, szerette volna összefogni a rengeteg művészt: „Nagyon szeretem a street art műfaját, lesem mindenhol, próbálom fotózni az utcán a matricákat, stencileket.” A magyar művészeket sem ismerte korábban személyesen, de ami még humorosabb, hogy ők se nagyon egymást.
A megnyitó napján színes programok várták az érdeklődőket. Volt matricaturkáló és matricakereső játék is, ahol a résztvevők aktivizálhatták magukat, a matricákat keresgélve pedig végigböngészhették a kiállítás anyagát. Filmvetítés is zajlott az érdeklődőknek, majd következett a kerekasztal beszélgetés, ahol az egyszeri kíváncsiskodó belepillanthatott az utcaművészek viszonylag zárt és ismeretlen világába. A délutáni kerekasztal beszélgetésen résztvevő artosok többsége sosem találkozott, csak munkáikon keresztül ismerik egymást. A tornateremben tartott beszélgetésen a maroknyi alkotón túl részt vett Sugár János is, a Képzőművészeti Egyetem intermédia tanára, a street art szakértője, védelmezője és szószólója; később a kiállítást is ő nyitotta meg.
Bár moderátor híján kissé kusza volt a társalgás, a felbátorodó hallgatók kérdései és Sugár János észrevételei mégis mederbe terelték a mondanivalót. Érdekes jogi és művészetelméleti kérdések merültek fel, többek közt arról, hogy vajon az artoskodás mennyire bűncselekmény, vannak-e fokozatok (pl. graffiti felfújása vs. matricázás), vagy, hogy megítélhető-e egy matrica szépsége. Sugár János szerint, aki "street-artol", az kreatívan vesz részt az életben, kreatív módon fejezi ki magát, így mindenképpen értékes tagja a társadalomnak. A street art olyasfajta leképezése az adott társadalomnak, ami állandóan változik, sokan pedig észre sem veszik, hogy jelen van a mindennapokban. Hasonlóan a „kukaszociológiához”, ahol a szemét vizsgálatával próbálnak egy-egy korról következtetéseket levonni, az utcai művészet is tükröt tart a valóságnak – ennyiben az intézményesített művészet társa.
Persze éppen ez veti fel azt a kérdést, melyet az egyik művész is feszegetett, ezzel a kiállítással nem válik-e a street art a „mainstream” részévé. Sugár válasza erre az volt, hogy amit itt láthatunk, az valójában egy demonstráció, nem pedig egy kiállítás – aki megnézi, utána másként fogja járni az utcákat. „Ez egy »állatkert«, hiszen nem ez a matricák természetes előfordulási helyet” - tette hozzá.
A helyek kérdése is sokféle kontextusban felmerült. Hova, hova nem, hová dicsőség és hová kihívás? Az egyik résztevő leszögezte, hogy ő templomra például sosem ragasztana, de az is általánosan elfogadott, hogy egymás munkájára nem tesznek – feltéve, hogy a másik feljebb van a ranglétrán. A street art hierarchia az alapján alakul, ki milyen régóta van az utcán, mekkora a „respektje”, mennyire tisztelik a többiek. Persze a stílus is számít, arról viszont megoszlottak a vélemények, hogy feltétlenül kell-e mondanivaló. Sugár szerint azzal, hogy anonimitásban művelnek művészetet úgy, hogy ezért nem kérnek pénzt, nem a profitért alkotnak, ráadásul igen nagy veszélyt vállalnak, önmagában is állásfoglalás, üzenet a társadalom számára.
A résztvevő művészek között csupán egy lány ülldögélt, Madaras, felmerült tehát a kérdés, vajon ez az arány általános tendencia-e. Madaras ezt azzal magyarázta, hogy a férfiak bátrabbak, és itt természetesen az esetleges összetűzések vállalására gondoljunk. Külföldön sokkal több lány lép ki az utcára, itthon csupán 2-3 lány munkái váltak ismertté.
A beszélgetés után Sugár János megnyitója következett, aki rögvest (jogos - a szerk.) méltatlankodását fejezte ki, hogy az új törvények alapján differenciálás nélkül minden street artost hatalmas pénzbírságra lehet ítélni, mindegy, hogy egy 1x1 centis matricát ragasztott, vagy felfújt valahová egy graffitit. Sugár János neve különben nem ismeretlen, a VAM Design épülete kapcsán éppen az előbbi problémára irányította rá a figyelmet. Ami viszont még ennél is ijesztőbb, jelentette ki, hogy a Nagy Testvér világát idézve egy egyszerű feljelentési üzenet kitöltésével már az interneten is bejelenthetőek a „bűnözők”.
Ha végignézzük a kiállítást, akkor mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy bűnözésről lenne szó. A Tűzraktér minden szegletén elhelyeztek matricákat, stencileket, érdemes végigbolyongani az egész épületet a kávézótól kezdve a tornatermen át a lépcsőházig. A kiállítás még egy hónapig látogatható (természetesen ingyenesen), utána a táblákra helyezett matricákat beszedik, viszont a hatalmas faldísz és a lépcsőházat szegélyező művek örökre ottmaradnak a Tűzraktérben.
A képekért köszönet a Budapest Street Art blognak
