Logomain

Holy Olga őzekről, nyulakról és üres papírlapokról

By Szilágyi Róza Tekla 2013. február 4. 13:38

szerk at hg dot hu

Foto3_gulyas_attula20130604-20111-dnuzeo.gallery

Kocsi Olga

Kocsi_olga_alkotasa220130604-20111-18eu1ll.gallery

Kocsi Olga alkotása

120130604-20111-zjxvxk.gallery

Kocsi Olga alkotása

220130604-20111-wi3ni8.gallery

Kocsi Olga alkotása

Kocsi_olga_alkotasa320130604-20111-1ry1270.gallery

Kocsi Olga alkotása

Foto1_gulyas_attila20130604-20111-yz4xcw.gallery

Szilágyi Róza és Kocsi Olga

Kocsi_olga_fotoja20130604-20111-5igf34.gallery

Kocsi Olga fényképe

A Flash Art a MOME-n tanuló Kocsi Olgával találkozott. Panelek, házikók, állatok és oltárképek. Meg egy régi szekrény története.

„Én nagyon szeretem a kockaházakat. Én is abban nőttem fel. Utána akárhányszor volt valamilyen fotós feladat, mindig a kockaházak közé mentem vissza fotózni, mert ott nagyon érdekes formákat találtam. Most kertes házikóban lakunk cicákkal, de ott szerintem nem történik igazából semmi. A kertes házaknál mindenki hazamegy a saját kis utcájába, házába, és csak úgy él” – mondja „Holy Olga”, azaz Kocsi Olga, akivel még az utolsó októberi napsütéses napok egyikén cidriztünk a MOME kertjében. Ott faggattam a fiatal művészt szinte mindenről, ami eszembe jutott, hiszen a BA-zárásra készített diplomamunkája és a Kogartban rendezett Friss 2012 elnevezésű tárlaton látott szekrény-installációja rengeteg misztikumot sugallt.

SzR: A Kogartban látható installációd egy gyönyörű szekrény köré épül.

KO: A szekrény tényleg abból a házból származik, amiről a videó szól. Zuglóban nőttem fel, ott laktunk nagyjából 7–8 éves koromig, utána átköltöztünk a „házikóba”, oda ahonnan a szekrényt is hoztam, amikor a nagymamám meghalt. Utána másik általános iskolába mentem, a Munkácsy Mihályba, oda csak egy évig jártam. A nővérem volt rajztagozaton, én meg zenetagozaton, de akkor másodikban ennek még nem volt semmi kötelezettsége. Pont akkor mentünk el másik iskolába, amikor hangszert kellett volna választani.

SzR: Akkor sosem foglalkoztál zenével, sosem tanultad?

KO: Kottát sem tudok olvasni. Ezért is érdekes, hogy nemrégiben megkeresett Bali János, ő tanított itt a MOME-n is. Ha jól tudom, a Lettre magazinba írtak rólam, és ő azon keresztül talált meg, mert szeretett volna egy kiadványt fiataloknak, bevezetés az avantgárd zenébe mottóval. Megkért, hogy foglalkozzam ennek a kiadványnak a printjével. Először írtam neki, hogy sajnos nekem a zenéhez semmi közöm. De utána rájöttem, hogy nemcsak az a zene van, ami lekottázható úgy, ahogy én gondoltam. Bali János mutatta meg, hogy ugyanolyan szabad, mint a képzőművészet, vagy a vizuális dolgok, amikkel én foglalkozom. Rájöttem, hogy a vonal tónusa is lejátszható hangban. Én vizuális típus vagyok, rögtön elképzeltem, hogy kirajzolódik papíron, ahogy Bali János játszik a hangszereken. Sőt, utána kiderült, hogy csomó projekt, amit én eddig csak úgy csináltam, az is mennyire zenei gondolkodású. Volt egy ötletem az iskolai jegyekről…

SzR: Láttam a munkáid között, hogy ezeket a jegyeket is le lehet kottázni. Felsoroltad, hogy milyen jegyeid voltak és az ötvonalas kottán bejelölted a helyüket.

KO: Igen, annak is öt vonala van. Csak annyit csináltam, hogy a telefon csengőhang-szerkesztőjébe beírtam a jegyeket, és akkor meg lehetett hallgatni. Milyen szép, hogy meg lehet hallgatni az ötödikes osztályzataidat egy kis szimfóniában. Rotterdamban, amikor kint voltam Erasmuson, felvettem a sound design órát. Nagyon lelkes voltam, vettem is egy irtó drága „kütyüt”, amivel hangokat lehet felvenni. (Nagyon jó keresztmikrofonja van.) Eleinte csak felvettem dolgokat, és aztán csodálkoztam, hogy mennyire fel tud erősíteni minden hangot. A hajadnak, a pulóverednek, a saját bőrödnek a hangját.

SzR: Édesanyád mondja a diplomamunkádban is látható Mária-képről (abban a hanganyagban, ami a Kogartban is hallható volt), hogy az a te ágyad felett lógott.

KO: Ott a „házikóban” laktunk, a kép pedig ott lógott fenn a falon, alatta az ágy, ahol én is aludtam.

SzR: És azt jól értettem, hogy azt a képet édesanyád szerezte vissza?

KO: Igen, az a kép, ami a BA-s diplomamunkám tárgya volt, az egy családi festmény. Én annyit tudtam, mikor kimentem Rotterdamba, hogy ezzel a képpel akarok foglalkozni, de nem tudtam miért. Egyszer csak bevillant, hogy a festmény ott fent van a „házikóban” a padláson. Lehoztam és lefotóztam. Rotterdamban nem tudtam, hogy pontosan mit akarok velük, parafrázisokat kezdtem el csinálni. Foglalkoztatott a festmény időbelisége. Aztán a végén, mikor hazajöttem, csak több konzultáció után jöttem rá arra, hogy nem is a kép tartalmának a korba ültetése az érdekes, hanem maga a kép. Hogy ennek valójában hol a helye. Végül is ez egy oltárkép. Így jött az ötlet, hogy aztán elvittem mindenhova helykeresés gyanánt. Ugyebár ugyanúgy nincs helye nálunk sem – de akkor hol van a helye? Elvittem a lakótelepre Újpalotán, még a Pólus Centerbe is. Az egészben nem is az volt az érdekes, hogy viszem a képet, hanem hogy mit szólnak az emberek. Volt olyan, hogy senkit sem érdekelt, viszont volt, aki megállt, és keresztet vetett a kép előtt... Voltak, akik meg akarták vásárolni, mondván, hogy „milyen szép a Mária”. Volt, hogy kiüvöltöttek a tízedikről, hogy: „nem eladó a kép? Mert nagyon tetszik...” Annyit tudok róla, hogy dédnagybátyám festette, de nem hiszem, hogy milliókat érne. Semmiképp sem szeretnék megválni tőle.

SzR: Ahogy édesanyád beszél a kogartos hangfelvételen, az is olyan misztikus, mintha valamiféle forgatókönyvből származna a figurája.

KO: Nagyon jó lett az a szöveg. Úgy történt, hogy tavaly ősszel az egyetemen halottakkal és múzeumokkal foglalkoztunk. Nem tudtam, hogyan álljak magához a témához, nagyon idegen volt számomra a feladat. Aztán valamiért egyik reggel bementem anyukámhoz, hogy a nővérszobában üljünk le beszélgetni. Vittem magammal a hangfelvevőt és megkértem, hogy meséljen a „házikóról”. Ő leült és elkezdett beszélni. Végül meg lett vágva a hanganyag, a kész változat hét perces. De még így is nagyon hosszú, nagyon sok minden van benne...

SzR: És a videó, amit a szekrényben lehetett látni, az hogy született?

KO: A hangfelvétel nagyon erős volt számomra is. Behoztam az egyetemre, és amikor itt lejátszottam, én is elsírtam magamat, mert nagyon nagy hatással volt rám. Akkor mondta Szirtes János, hogy ebből csináljak egy videót. A videófelvétel három évvel korábban készült. Egy este Bodoczky Antal szerzett egy szuperlassító kamerát az egyetemen, én is beálltam elé. Ekkor született a videó. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha a kettőt összeraknám? És nagyon működött. Valahogy a végén minden kapcsolódott mindenhez, ugye anyukám is a nyulakról beszél, a videón nyuszik hullanak le, mikor hajakról beszél, az én hajam is fújja a szél. A végén minden összevág és nagyon szuggesztív.

SzR: A nyúl – úgy látom – nagyon rád ragadt.

KO: Igen, van is rajtam mindenféle nyúl-nyaklánc... Most is van egy nyulam egyébként, pont az a kis nyuszi, ami az egyik „Holy Olgá”-s matricán rajta van. Amúgy az őzes filmemet láttad? Újpalotán vannak őzek. Kijártam futni és egyszer csak elém pattant egy őzcsoport. Nem nagyon várnád a panelek között. Aztán hetekig videóztam őket. Elég vicces volt, mert ugyanilyen neon-színű cuccban próbáltam kergetni őket a hóban, mint ami most van rajtam.

Kocsi Olga fényképe

SzR: Olyan, mintha mindig a környezetedet dokumentálnád. Ugyanazt a közeget éled meg, mint más, de mégis máshonnan fogod meg. A környezeted szeretnéd dokumentálni, vagy egyszerűen sodródsz és ezt a mentalitást közvetíted a külvilág felé?

KO: Én mindig abból építkeztem, ami körülvett. Abból főzünk, ami van. Azok a munkák tetszenek, amikben érzem, hogy az alkotót tényleg az mozgatja meg, amivel foglalkozik.

SzR: Mi az, amivel igazán tudsz azonosulni a médiadizájnban, amit tanulsz? Miért érzed jó kifejezőeszköznek?

KO: A szabadság miatt! Bármit lehet csinálni. Megfér az a dolog is, amit én szeretek csinálni, de megfér az is, hogyha valaki nagyon aktuális dolgokkal szeretne foglalkozni, videoklipekkel vagy spotokkal. Sőt, néha én is csinálok ilyeneket. Persze ebben a nagy szabadságban nagyon sokan esnek bele a semmittevés gyönyörébe és utána panaszkodnak, hogy itt semmit sem lehet csinálni. De ez olyan, mint egy nagy üres papír, hogyha rajzolsz rá, akkor tele lesz. De azt ne várd, hogy majd ülsz fölötte értetlenkedve, és megtelik magától.

Flash Art a hg.hu-n. A sorozat előző részei:
Fándly Edit: 12 emelet magasan (Czene Mártánál)
Kovács Panni: Pop, szemét, Karácsonyi (Jakatics-Szabó Veronikánál)
Kovács Panni: Buenos Airestől a Tisza cipőig (Luciano Denvernél)
Veress Dani: A városi festő és a mázli (Karácsonyi Lászlónál)

képzőművészet, interjú, flash art, kocsi olga, szilágyi róza Icon_print

Hg_pasaret_szponzor_title
Logomain
This is unbelievable!
OK

Hello!   mit szeretnél megosztani olvasóinkkal?

Foglald össze egy mondatban miről van szó. *

A közlésre szánt teljes anyag. *

Kép és egyéb dokumentum is tartozik az anyaghoz?
Add meg a linkjét! (GoogleDrive, Dropbox, FTP, stb.)

Név/Cégnév *

Maradjak
névtelen

Mail *

Telefonszám (csak számok)

HG user név, ha van.

Kérlek, írd be a képen látható 2 szót az alatta lévő mezőbe

Hello!   dolgozz velünk

Név *

Mail *

Telefonszám

Mit szeretnél nálunk csinálni?
Facebook
Twitter
Pinterest
YouTube
RSS

Ombrello Media.
Alkotás utca 53
MOM Park "C", 1123
Budapest, Hungary 

M: +36 30 297 2317