Logomain

A design a történetmesélésről szól

By totkat 2012. október 10. 16:35

szerk at hg dot hu

01020130604-20111-1u9rndl.gallery

Fabio Novembre előadása a MOMÉ-n

01120130604-20111-19vdq57.gallery

Fabio Novembre előadása a MOMÉ-n

120130604-20111-rkiq14.gallery

Fabio Novembre előadása a MOMÉ-n

0920130604-20111-1vcw09y.gallery

Fabion Novembre interjú

0820130604-20111-xfrhbl.gallery

Fabio Novembre interjú

0620130604-20111-1urxnt2.gallery

Fabio Novembre interjú

0720130604-20111-1fghdrq.gallery

Fabio Novembre interjú

620130604-20111-40h646.gallery

Fabio Novembre interjú

0520130604-20111-10a2gdr.gallery

Fabio Novembre interjú

0420130604-20111-fizy3i.gallery

Fabio Novembre interjú

0320130604-20111-15bkjlg.gallery

Milánó pavilonja a Shanghai Expo-n - Fabio Novembre

0220130604-20111-bw9oj3.gallery

Stuart Weitzmann cipőbolt - Fabio Novembre

0120130604-20111-drfbvu.gallery

100 Piazze sorozat a Driade számára - Fabio Novembre

A Design Hét egyik sztárvendégével a MOMÉ-n tartott előadása után beszélgettünk tárgyakról és érzelmekről.

Fabio Novembre sztárdesigner a szó legklasszikusabb értelmében. Méghozzá olyan, akit a munkái alapján vagy nagyon szeretünk, vagy nagyon utálunk, de amikor beszél, mindkettőt teljesen elfelejtjük. Szinte lényegtelenné válik, hogy mi az a tárgy, ami a gondolatmenete végén testet ölt, és ahogy a hg.hu-nak adott interjújából kiderült, ez számára is másodlagos. Ezért kevésbé a munkáiról, hanem inkább a hozzájuk vezető útról beszélgettünk vele a Design Hét keretében tartott előadása után a MOMÉ-n.

Hogyan definiálná magát? Építészként, belsőépítészként vagy designerként?

Ami igazán fontos egy tárgy, egy belsőépítészeti tér vagy egy épület mögött, az a mondanivaló, amit a tervező át akart adni az embereknek. Szerintem ez az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a munkáimat egymástól. Hiszen az egész életünk a történetmesélésről szól: arról, ahogyan elmeséljük egymásnak a tapasztalatainkat, az érzéseinket. Ebben az értelemben az ember egy elég bonyolult lény. Mindig határokat akarunk kijelölni. Itt vannak például a nyelvek: te magyarul beszélsz, én olaszul, két napja még Kínában voltam, ahol pedig kínaiul beszélnek. Viszont ha elhoztam volna egy pici hangyát a milánói házam kertjéből, és letettem volna ide a fűbe a többi hangya közé, máris beszélgetni kezdtek volna. Csak nekünk vannak határaink, amelyeket mi kreáltunk. A design egy közös nyelv lehet, amelyet mindenki beszél és mindenki megért, függetlenül attól, hogy hova született, és melyik szakterületen dolgozik.

Hogyan képzeli el azokat az embereket, akikhez szól, akiknek a történeteit meséli?

Amikor bárokat terveztem, rájöttem arra, hogy ha elegáns és kifinomult tereket tervezel, a betérő vendégek is elegánssá és kifinomulttá válnak odabent. Ez azt jelenti, hogy a terek és a tárgyak igenis befolyásolják a viselkedésünket, ezzel pedig minden designernek és építésznek számolnia kell. Ebben van a design hatalma, és ez érdekel engem leginkább a tervezésben. Mióta megalapítottam a stúdiómat, az volt a célom, hogy olyan tereket teremtsek, amelyekben az emberek szerelmbe tudnak esni, olyan tárgyakat, amelyeken szerelmeskedhetnek. Mindig elképzeltem, hogy hogyan használnák a tárgyaimat az emberek, ez a gondolat motivált. A tárgy maga másodlagos, hiszen emberek nélkül egyedül van, értéktelen.

Mi is formáljuk a tárgyainkat? 

Természetesen. Ha visszagondolunk, a különböző korok épületei, használati tárgyai és a ruhák mindig tükrözték az adott kor hangulatát, történelmét. A tervezők dolga, hogy megörökítsék a kor szellemét. A mi korunk viszont egy kicsit más; minden annyira felgyorsult, soha nem látott információtömeggel kell megküzdenünk, és ez összezavar minket. A digitális forradalomnak köszönhetően minden kétdimenzióssá válik, mi magunk is. A Krisztus után eltelt 1800 év alatt sem volt annyi változás az ember életében, mint az utóbbi 150 évben. Elég csak arra gondolnunk, hogy hogyan mozogtak az emberek az autó feltalálása előtt, ma pedig már űrhajókat küldünk a Marsra. Korunk zavarodottságát mutatja, hogy még mindig lóerőben fejezzük ki a Ferrari teljesítményét, mintha semmi sem változott volna. Nem szabad alulbecsülnünk korunk fontosságát, csak meg kell próbálnunk túljutni a krízisen.

Vajon máshogy használjuk a tárgyainkat most, mint elődeink tették száz évvel ezelőtt?

Pár éve találkoztam azzal a kutatással, ami a körülöttünk lévő tárgyak számának változását vizsgálta. Kevesebb, mint száz tárgytól eljutottunk több ezer tárgyig egy évszázad leforgása alatt. De nem csak a tárgyaink száma, hanem azok teljesítménye is drasztikusan növekedett. iPhone nélkül már el sem tudjuk képzelni az életünket. Hiszen annyira egyszerű a használata, ez a trükkje. A felhasználói felület az igazi kommunikációs csatorna a tárgyaink és köztünk, ebben az értelemben a technológia szerepe ma még fontosabb a designénál.

A tárgyainkhoz való kötődés is ennyit változott?

Amikor még nagyon kevés saját tárgya volt az embereknek, hajlamosak voltak érzelmileg kötődni hozzájuk. Ha csak egy poharad lehetett, akkor nagyon vigyáztál rá, óvtad mindentől. Ha akarsz, ma már száz poharat is vehetsz, az egyes darabok szinte értéktelenné váltak. Pedig ez a kötődés nagyon fontos; van valami mágikus abban, ahogy élettelen tárgyakat is meg tudunk szeretni. Ez a feltétele annak, hogy jobban megbecsüljük a dolgainkat, ne váljanak azonnal szemétté. Ezért gondolom, hogy egy designernek mindenképp részt kell vennie az árak kialakításában. Ez egy nagyon fontos taktikai lépés, hiszen az ár fogja pozícionálni a tárgyat. Ha túl alacsony, nem fogják értékelni, ha pedig túl magas, nem merik majd használni. A tapasztalat az, hogy a designereknek nincs beleszólása a termékeik árába, pedig ennek nem így kéne lennie. Én a saját feladatomnak is tartom a tárgyaim árának kialakítását. Ez fogja eldönteni, hogy kikhez jut majd el, és nekem fontos, hogy a megfelelő emberek megismerjék. A design nekem olyan, mint egy trójai faló; bejut a falak közé, ahol felfedi valódi énjét és elfoglalja a várost.

Ez úgy hangzik, mintha tanítani szeretne valamit a tárgyaival. Milyen tudást szeretne átadni és hogyan?

Az igazi tanár nem tanít semmit. Az igazi tanár csak él a maga kiegyensúlyozott módján, amiről az emberek példát vehetnek. Tudok egy nagyon hétköznapi példát mondani erre: ha megmondom a lányaimnak, mit csináljanak, eszük ágában sem lesz engedelmeskedni. De ha megmutatom nekik; ha én is úgy viselkedem, ahogy tőlük várom, sokkal többet érek el vele. Ez nem parancsok osztogatásáról szól, hanem a példamutatásról. A tárgyaimmal sem tanítani akarok, csak el akarom mondani a véleményem a világról. Az előadásom is erről szólt. Sokkal könnyebb messziről jött emberként beszélni egy közönséghez: olyan lehetsz, mint egy cunami, valami újat, érdekeset hozhatsz, ami aztán sokáig a fejükben marad. Ha minden nap látnának, már nem tudnám elérni ezt a hatást. Én nem egy pohár víz vagyok, inkább egy erős, alkoholos ital, amit nem tudsz csak úgy legurítani minden nap. Lassan, kortyonként, mértékkel kell fogyasztanod, különben megrészegülsz tőle. Hát ezért nem tanítok.

Mi a helyzet a tanulással? Tud tanulni a munkatársaitól? Hogyan képzeljük el a stúdiót, ahol dolgoznak?

Persze! Ezt úgy kell elképzelni, mint egy rádiót. Ha megtalálod a megfelelő frekvenciát, tudsz hallgatni rádióadásokat akár távoli országokból is. Ameddig a frekvencia stimmel, a többi körülmény nem számít. A stúdiómban mindannyian egy hullámhosszon sugárzunk és veszünk, ezért tudunk jól együtt dolgozni. Persze ezen dolgozni kell, rá kell hangolódnunk egymásra. Ennek az eredménye egy nagyon erős csapat, pedig csak tízen vagyunk. Ez félig szerencse kérdése, de sok munka is van benne.

Milyen tanulási folyamatokon ment keresztül ahhoz, hogy mai énjéhez eljusson?

18 éves voltam, amikor Milánóba költöztem, ami nagy változás volt az életemben. Otthagytam a szülővárosomat, Leccét, és persze az édesanyám gondoskodását. Milánóban lettem férfi, ott találtam meg magam, vagyis inkább ott találtam ki magam. Az élet arról szól, hogy meg kell békélnünk magunkkal. Hiszen sosem találjuk magunkat elég jónak, mindig van valami hibánk, amihez ragaszkodunk, legyen az külső vagy belső. Közben nem jövünk rá, hogy a határokat mi szűkítjük magunk körül: olyan problémákat kreálunk, amit mások nem is látnak. Ezért mondom, hogy az életben az a legfontosabb, hogy magunkat elfogadjuk. Amint ez megtörtént, a jó dolgok és ötletek csak úgy áradnak majd belőlünk, ekkor válunk csak igazán jó tervezőkké. Ha pedig magunkkal megbékéltünk, elkezdhetünk azon dolgozni, hogy a világgal is kibéküljünk.

Ehhez a folyamathoz a legjobb közeg az iskola. A 18 és 25 éves kor közötti időszak a legideálisabb erre egyébként is, biológiailag is így vagyunk programozva. A tinédzserkornak már vége, de még nem vagy felnőtt, ekkor kell eldöntened, hogy merre indulsz. Csak azután tudunk új dolgokat mondani, miután megtaláltuk önmagunkat. Ekkor lehetünk csak eredetiek, újítóak és izgalmasak. A tanulás pedig nem csak a könyvekről szól. Valaki azt mondta egyszer: olvasd el az összes könyvet, utána felejtsd el őket! A tárgyi tudás nem minden, de az elején természetesen végig kell mennünk a tanulási folyamaton. Tudnod kell, hogy hogyan működik egy anyag ahhoz, hogy használni tudd.

Hogyan viszonyul az anyagokhoz, amiket használ? 

Erre egyszerű a válasz. Az anyag kiválasztása úgy működik, mint egy casting a filmeknél. Tudod, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie, milyen szerepet kell eljátszania. Ehhez persze pontosan ismerned kell a forgatókönyvet, az összes karaktert, a történetet, amit el akarsz mesélni. Csak ekkor tudod kiválasztani a megfelelő anyagot, ami be tudja tölteni a főszerepet. Egy film sikere pedig nagyban függ attól, hogy milyen a főszereplő, ez egy nagyon fontos összetevő.

Van más is, amit át tudna emelni a filmek világából?

Nagyon szeretem a filmekben, hogy a vége főcím után ott áll az összes közreműködő neve. Egy épületnél legtöbbször egy építész nevét látod, pedig egynél sokkal több ember dolgozott azon, hogy az az épület felépüljön. Képzeld csak el, ha az épületek bejáratánál egy táblára kiírnák az összes közreműködő nevét az építésztől az utolsó kőművesig. Így lenne igazságos. Ezért ha megnézed az én tárgyaimat egy kiállításon, az előttük lévő táblára nem csak az én nevem van ráírva, hanem mindenkié a stúdióból, aki dolgozott rajta.

Hogyan születik egy-egy terv?

Nagyon vizuális típus vagyok: minden tervet látok magam előtt jó előre, a fejem tele van képekkel. Nem tudok egy üres térben dolgozni, ingerekre van szükségem. Az agyam pedig asszociációkból dolgozik: meglátok valamit, aztán még valamit, a kettőből pedig rövidzárlat-szerűen létrejön egy harmadik dolog. Aztán már csak el kell magyaráznom a többieknek, hogy mire gondoltam. Hiába, az emberi elme egy nagyon bonyolult rendszer.

Mit gondol, hogyan dolgozzák fel az emberek azt, ha a tárgyak vagy a terek ennyire hasonlítanak a saját vonásaikra?

Életünk során megszoktuk a testek közelségét. Otthonos érzést adnak, ismerősek nekünk. Nézzük csak meg a építészettörténetet: az emberi alakok mindig felbukkannak az épületekben. Képzelj csak el egy barlanglakót ebben a fehér szobában. Idegenül érezné magát a sok fehér, sima felület között. A természetben nincs is ilyen felület - egyedül a nyugodt víztükör sima. Az építészet pedig tele van nem emberi formákkal és felületekkel. A klasszikus építészet tudta, hogyan kell ezt ellensúlyozni: nézd csak meg a kariatidákat. Ha egy tárgy úgy néz ki, mint én, kötődni fogok hozzá, tudom, hogy hozzám szól. Van, aki természeti formákkal dolgozik – én az emberi testet kedvelem inkább. A domborulatok, a formák, a részletek, odavagyok értük, és természetesen felhasználom őket a munkáimban.

Az előadáson sok olyan gondolat elhangzott, amelyet érdemes megszívlelni. Eszébe jut még valami, amit mindenképp szeretne megosztani a hg.hu olvasóival?

Akartok tudni egy titkot? Ha jó designerek szeretnétek lenni, ne lógjatok más designerekkel. Az összes barátom zenész, író, filmrendező, divattervező, grafikus – mind mást adnak a világomhoz. A különböző nézőpontok és vélemények megismerése gazdagabbá teszi mindannyiunk munkáját. Nem olvasok építészeti magazinokat és még sosem voltam a velencei Építészeti Biennálén. Nem is érdekel, unalmas lenne. De fiatal korom óta járok a Képzőművészeti Biennáléra és a filmfesztiválra, innen új ingereket gyűjthetek. Nem akarom, hogy a szakmából szerzett ingerek befolyásoljanak, nem akarok még véletlenül sem beállni a sorba. Ha valami hat rám, azt szeretem én kiválasztani. Mint például Verner Panton, ő az én emberem. A választás szabadsága – ettől lesz igazán felnőtt és teljes az ember.

A fotókat az előadásról és az interjúról Deák Barbara készítette.

design, építészet, milánó, mome, előadás, interjú, fabio novembre, milano, olasz design, design hét 2012, epiteszet, designelmélet, sztárinterjú Icon_print

Hg_pasaret_szponzor_title
Logomain
This is unbelievable!
OK

Hello!   mit szeretnél megosztani olvasóinkkal?

Foglald össze egy mondatban miről van szó. *

A közlésre szánt teljes anyag. *

Kép és egyéb dokumentum is tartozik az anyaghoz?
Add meg a linkjét! (GoogleDrive, Dropbox, FTP, stb.)

Név/Cégnév *

Maradjak
névtelen

Mail *

Telefonszám (csak számok)

HG user név, ha van.

Kérlek, írd be a képen látható 2 szót az alatta lévő mezőbe

Hello!   dolgozz velünk

Név *

Mail *

Telefonszám

Mit szeretnél nálunk csinálni?
Facebook
Twitter
Pinterest
YouTube
RSS

Ombrello Media.
Alkotás utca 53
MOM Park "C", 1123
Budapest, Hungary 

M: +36 30 297 2317