Napjaink egyik kulcsszava a fenntarthatóság. A fogalomról legtöbben a környezetvédelemre asszociálnak; keveseknek nyilvánvaló, hogy annak komoly társadalmi-szociális vonatkozásai is vannak. Mit jelent azonban mindez a települések vonatkozásában, és miként segítheti a folyamatot a vállalatok társadalmi felelősségvállalása?
A Gödöllői Királyi Kastélyban május 14-én rendezett Fenntartható közösségek konferencián nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívül összetett kérdésről van szó, amely az érintett közösségek minden tagjának (legyen az falu, város, régió, vagy akár az egész ország) együttműködését igényli. Szemléltette ezt a meghívott előadók széles köre is: politikustól területfejlesztési szakértőig, építészmérnöktől multinacionális cég képviselőjéig a szakemberek széles köre segített körüljárni a kérdést.
Céltudatos, állami fejlesztési politikáról a második világháborút követően beszélhetünk. A 70-es évek recessziójától számítható az a tendencia, hogy előtérbe került a belső erőforrásokra alapozott, azaz endogén fejlesztéspolitika. Ennek az „új regionalizmusnak” a jellemzője, hogy a helyi értékekre épül, mintegy alulról építkezve, figyelembe véve a helyiek igényeit. Erősen támaszkodik a társadalmi tőkére, azaz a helyieket is bevonja a fejlesztésbe.
Erre a megközelítésre hazai példákat is felhozhatunk: az öngondoskodó települések egyike, Rozsály saját erőforrásainak hasznosításával (az önkormányzat saját tulajdonú földjeinek hasznosításával, illetve hatékony közmunka-programmal) érte el, hogy a település gyakorlatilag önellátó, nincsenek éhező vagy fagyoskodó lakosok. Mindez nagy szó azért is, mert a hazai kistelepülések különösen nehéz helyzetben vannak: számos kormányzati intézkedés, a szolgáltatások központosítása, a helyi munkalehetőségek hiánya nehezíti a helyzetüket. A kistelepülések belső erőforrásainak hasznosítását segítik az olyan programok is, mint az őshonos magyar baromfifajták megmentésére indított Mintafalu-program (MGE).
A konferencián több hozzászóló szájából is elhangzott: a beruházásokkal, fejlesztésekkel kapcsolatos gyakorlat nálunk még mindig erősen szembemegy a nyugat-európai trendekkel. Azaz míg ott a települések először meghatározzák, hol és milyen fejlesztés szükséges, milyen beruházások kívánatosak, addig nálunk nagyobbrészt még mindig a beruházók diktálnak. A települések fejlődése pedig kiszolgáltatott a beruházói szándéknak (két hazai kivétel érdemel említést: a Városháza Fórum és a Közraktárak felújítása, ahol az önkormányzat előre meghatározta, hogy milyen funkciókat, milyen formájú hasznosítást képzel el a létesítményekbe, és utána kereset ehhez beruházót).
Nálunk az önkormányzatok egyik leggyakrabban kiaknázott eszköze a területekkel való gazdálkodás, az önkormányzati területek átminősítése, eladása. Az is gond a hazai gyakorlatban, hogy a városvezetők nem érzik úgy, hogy be kellene kapcsolódniuk a szakmai-civil párbeszédekbe, de nincs meg a kultúrája az önkormányzatok közötti együttműködésnek sem.
Salamin Géza, a VÁTI Kht. vezetője szerint markáns különbség, hogy míg sok nyugat-európai országban a magánberuházásokra is jellemző az átláthatóság, addig nálunk ezek még mindig a közösség tagjai elől elzárva zajlanak, mintegy „lezsírozva” azokat a vezetőkkel, polgármesterekkel. Cseppet sem kirívó külföldi példa, hogy egy város hasznosítatlan területéről internetes szavazást rendeztek: milyen funkciót is képzelnek el oda a városlakók. Magyarországon ugyanakkor még az sem igen jellemző, hogy egy politikust azért választanak vagy nem választanak meg, hogy milyen sikeres volt az általa támogatott beruházás.
Salamin holland példákat hozott fel az előremutató tervezésre: az Arnhem-Nijmegen városrégiós kormányzat 20 települési önkormányzat összefogására példa, amelynek keretében többek között meghatározták a beépíthetőség határvonalait (elkerülendő a települések összenövését), de tisztáztak gazdasági, az infrastruktúrával, tömegközlekedéssel vagy klímapolitikával kapcsolatos kérdéseket.
És hogy miként kapcsolódhatnak be a cégek a város, a település fejlesztésébe? Mindenképpen kedvező, ha sikerül összehangolni a közérdeket a cég érdekeivel. Egy cégnek is azonosulnia kellene környezetével, egyfajta lokálpatriotizmust érezve hozzájárulni az adott település fejlődéséhez. A cégeknek a települést, a közösséget kellene megnyerni fejlesztési elképzeléseikhez, és nem a vezetőket. Ráadásul a helyi közösség megnyerése reklámtevékenységnek sem utolsó.
Takács Júlia, a CSR Mátrix ügyvezető igazgatója, az Első Magyar Vállalati Felelősségvállalás Egyesület (EMVFE) elnöke szerint a hazai cégek sokszor nincsenek birtokában a kellő információknak a társadalmi felelősségvállalás (Corporate Social Responsibility, azaz CSR) kérdéskörével kapcsolatban: bár sokszor a külső nyomás (az anyacég vagy az Európai Unió elvárásai) hatására fontos szempontként kezelik azt, gyakori, hogy a cégen belül egy osztály (általában a kommunikációs) foglalkozik a témával. A kommunikációs szakembereknek pedig nem mindig van rálátásuk a többi területre, ami ahhoz vezethet, hogy az elmélet és a gyakorlat között széles szakadék tátong. Azaz míg a cég a kommunikáció szintjén igyekszik magát felelősségteljes társadalmi szereplőnek beállítani, a hírekben esetleg éppen a szakszervezetekkel való peres ügyeiről olvashatunk.
Pedig a felelősségteljes társadalmi hozzáállást ma már a társadalom is elvárja. Ugyanakkor természetesen egy multicég máshogyan tudja azt megvalósítani, mint egy közép- vagy kisvállalkozás. A CSR fogalmát sokan a multicégekkel azonosítják, sokat tud tenni azonban egy kisebb cég is a társadalmi környezetéért. Fontos, hogy a társadalmi felelősségvállalás ne csak hangzatos elmélet, hanem gyakorlat is legyen: élhetőbb, felelősségteljesebb környezet és társadalom.
Ma már létezik a jogi kerete is annak, hogy egy cég hozzájáruljon a településfejlesztéshez, ez a településrendezési szerződés. Az ilyen együttműködések keretében a cégek beruházásaik kapcsán hozzájárulnak például a közterületek fejlesztéséhez; parkot hoznak létre, vagy támogatják a helyi rendezvényeket. Ilyen volt például, amikor az EXXON hajtott végre fejlesztéseket a hollandiai Breda városa mellett. Itt természetvédelmi területen jött létre a beruházás, a természetvédelmi hatóságnak és az önkormányzatoknak sikerült olyan feltételeket támasztani a céggel szemben, amelyeknek köszönhetően végül mindegyik fél jól járt. Az önkormányzat és a fejlesztő közötti megállapodásra példa a Csepel-sziget tervezett fejlesztése is, ahol a befektető Martinsa-Fadesa által végrehajtott beruházás keretében a lakónegyedek mellett közparkok, közösségi funkciók is létrejönnének.
Egy másik példa a Győri Bevásárlóutcák Alapítvány, amelynek célja a történelmi belváros megóvása, a kiskereskedelem élénkítése. Az alapítvány a városszéli nagy bevásárlóközpontok hatásának ellensúlyozására, a belváros elsorvadásának megelőzésére jött létre.
Természetesen nem megkerülhető, hogy Budapest fejlesztésének kérdései előjöjjenek egy ilyen konferencián: a város egyrészt vízfej, másrészt viszont a kapu, a fejlődés motorja Magyarországon. Tarlós István képviseletében Csomós Miklós arról beszélt, hogy el kell fogadnunk: Budapest nem világváros. Regionális vezető szerepe viszont még lehet: a Varsóval, Prágával vagy éppen Bukaresttel folytatott versenyt esélye lehet megnyerni. A legfontosabb kitörési pontnak a főváros fejlesztésében a kultúrát emelte ki Csomós.
Salamin Géza Budapest kapcsán többek között a zöldfelületekben rejlő lehetőségeket emelte ki: a városban ugyanis hatalmas tartalékok rejlenek e téren, csak nem közparkokról, hanem például elzárt MÁV-területekről van szó. Kívánatos lenne, ha ezeket megnyitnák a városlakók előtt, ahelyett, hogy értékesítenék azokat. Bécs példája is szóba került, ahol a város területének 48%-a rekreációs célokra használható zöldterület.
A kitűzött, elérendő cél, a jövő egyik kulcsszava tehát a közösségi tervezés: a település jövőjének meghatározásakor a közösség minden tagjának részvételére, széles körű párbeszédekre van szükség. Ezen a téren van még mit tanulnunk, viszont szerencsére bőségesen rendelkezésünkre állnak a pozitív példák.
Hozzászólások