Építészet

Egy röpke hónap múlva, május 12-én nyit Európa legnagyobb kortárs művészeti múzeuma, a Centre Georges Pompidou új kiállítóhelye az észak-franciaországi Metz városában. Igaz, három év késéssel, amiért leginkább az épület innovatív és látványos szerkezete, na meg az akadozva csordogáló források tehetők felelőssé. A nagy kérdés továbbra is az, hogy a világhírű név a ötnapi ingyenes belépéssel járó megnyitó után is bevonzza-e a látogatókat a provinciális, határmenti városkába.

A Győr nagyságú Metz ugyanis francia mércével nem számít komoly turisztikai célpontnak. A hányatott sorsú városka száz évvel ezelőtt még a Német Birodalom része volt, és csak 1919-ben került vissza Franciaországhoz. Újkori történelmének fordulópontját a Párizs-Strasbourg TGV-vonal 2007-ben megnyitott, Metzig tartó első szakasza jelentette, amelynek köszönhetően a város pontosan 82 perc alatt elérhető a fővárosból. A száz évvel ezelőtt német tervek alapján épült, robusztus állomásépülettel átellenben, azaz a vasút mellett épül a város legújabb negyede is, amelynek koronája a 69 millió eurós költséggel elkészült Centre Pompidou-Metz.

Már az 1977-ben megnyitott, Renzo Piano és Richard Rogers tervei alapján épült párizsi Centre Pompidou felépítésének hátterében is az a merész gondolat állt, hogy egy új kulturális létesítmény képes komoly és pozitív változást generálni egy szlömösödő városrészben – adott esetben Párizs Beaubourg negyedében. A merész húzás Párizsban sikeresnek bizonyult. Erre törekszik most a metzi kistestvér is, ahol a húzónév Shigeru Ban munkáját a francia Jean de Gastines és a londoni Philip Gumuchdjian segítette.

A 2006-ban indult építkezés folyamata két, határozottan elkülönülő fázisra oszlott: először a kiállítótermek látszólag random módon egymásra pakolt, a város felé csupaüveg végfalakkal néző betonkubusai épültek fel, majd a helyszínt átadták az ácsoknak, akik hatalmas, fából készült sátrat húztak a dobozok fölé.

A sátor borította tér a tulajdonképpeni előcsarnok, itt található egy kávézó és egy múzeumi bolt is; középen lehet feljutni a tér csúcsánál található, kilátóként és alkalmi performaszok színhelyeként is szolgáló terembe. Az összesen 10 700 négyzetméteres belsőben a három kiállítótér mellett egy nagyméretű installációk bemutatására alkalmas terem, az ún. Grande Nef is helyet kapott - ez a Tate Modern turbinacsarnoka óta a kortárs múzeumok elengedhetetlen velejárója. Az épület 77 méteres magassága az anyaintézmény megnyitásának évére utal. A 16 kilométernyi ragasztott tölgydeszkából készült szerkezetet áttetsző, üvegszálas teflonbevonat borítja, amely nemcsak öntisztító, de esténként a kiszűrődő fénynek köszönhetően éteri megjelenést kölcsönöz az épületnek.

A fehér lap, azaz egy meghatározó új tömb létrehozása az urbanisztikailag jelentéktelen környezetben mindig komoly kihívás az építésznek. A Centre Pompidou-Metz mintha egyszerre többféle választ próbálna adni erre a kérdésre. A fehér sátor távolról povizórikusnak tűnik: mintha a művészet cirkuszi sátra csak néhány hétre telepedett volna le itt, a sínek túloldalán, hogy aztán az érdeklődés elhaltával továbbköltözzék. Közelebb érve azonban a légiesen meg-meglebbenő lepel alatt feltűnik a mesteri faszerkezet, és érezhetővé válik az is, hogy az épületnek nincs fő nézete: a szabályos hatszög alaprajz ellenére minden irányból más, izgalmas homlokzat tárul fel. A papírból és más újrahasznosított anyagokból, vagy épp kontérekből összerakott épületeivel ismertté vált japán tervező ezúttal sem tagadta meg magát: a faszerkezetes sátorforma érdekes, látványos, és nem mellesleg jóval olcsóbb és környezetbarátabb, mint egy fém- vagy üveghomlokzat.

A Centre Pompidou-Metz annak a figyelemreméltó folyamatnak az újabb állomásaként is értékelhető, amelyen az 1980-as években indultak el a világ múzeumai, és amelyet egyesek a kultúra elanyagiasodásaként, mások viszont a közintézmények látogatóbaráttá alakulásaként értékelnek. Az elmúlt években nyitott kisvárosi fiókmúzeumok nem feltétlenül az anyaintézmény bevételeinek növekedését, mint inkább a tágan értelmezett közt szolgálják, a hosszútávú városfejlesztés rendszerének részeként felépített új turisztikai látnivalókkal. Egyes szerencsés példák, mint a bilbaói Guggenheim, persze mindkét elvárást kielégítik. Az amerikai múzeumokkal szemben azonban a nyugat-európaiaknál inkább jellemző, hogy az új kulturális intézmény gazdasági hajtóerő, amely a legötbb esetben átgondolt, hosszú távú fejlesztésekkel jár együtt. Metz mellett erre példa a Lens városában már épülő új Louvre, vagy épp a londoni Victoria & Albert Museum, amely nemrég jelentette be egy új fiók nyitását a skóciai Dundee városában.

A metzi intézmény leginkább a helyi vezetés jó helyzetfelismerő képességét támasztja alá. Az építési költségek legnagyobb részét, 43 millió eurót a metz-i regionális kormányzat állta, Lorraine régió és Moselle tartomány 10-10 millió, a francia állam négymillió, míg az EU regionális fejlesztési alapja kétmillió euróval járult hozzá a költségekhez. Metz városa a telket biztosította, és rá hárulnak a tájépítészet költségei. A működtetési költség hasonló módon gondosan feloszlik: az első évi tízmillió euróból 4,6 milliót a régió, négyszázezret a város, négymilliót a lorraine-i kormányzat áll, míg egymillió eurót a múzeumnak saját bevételeiből kell előteremtenie.