Mi az: úgy néz ki, mint egy fekete-magenta akvárium, 52 millió fontba került és bezárt, mielőtt megnyitották volna? A találós kérdést a londoni Design Museum igazgatója, Deyan Sudjic tette fel a Guardian hasábjain még 2006-ban, és rosszindulat ide vagy oda, minden pontja helytállt. A válasz, a The Public nevű közösségi-kulturális központ ugyanis valóban szokatlan külsejű és irdatlanul drága épületet kapott, ráadásul a költségek túllépése miatt két évig zárva állt. Az eredetileg tervezett nagy csinnadrattához képest csendben, szinte „fű alatt” nyitottak meg 2008 nyarán, a galéria pedig csak idén augusztus végén tárta ki kapuit.
Pedig a szándék megvolt: a The Public „a közösségi művészeti központok Wembley-jének” indult, a maga műfajában Európa legnagyobbjának. Hogy a helyszín a 130 ezres, jelentéktelen West Bromwich, a költségeket pedig közpénzből fedezik, eleinte nem zavart senkit. Európa innenső felén még a funkciót is nehézkes megértenünk: az 1960-as évek Amerikájából indult, és mára kontinensünk nyugati felét meghódító „community art” professzionális művészek és laikusok együttműködésén alapul, műfajilag pedig sokféle lehet a klasszikus képzőművészettől a médián át a zenéig és a színházig.
„Ennek az épületnek semmi köze a kaftánokhoz meg a pántos szandálokhoz, amikre általában asszociálnak a közösségi művészetekről” – jelentette ki 2006-ban az épület tervezője, Will Alsop. – „A célunk az volt, hogy a helyi közösségen belül, de nemzetközi szinten is működjön.” Míg az ilyen típusú művészeti összejövetelek többnyire réteken, lepukkant készházakban vagy templomokban zajlanak, ezúttal lelkes kultúrbarátok egy 9300 négyzetméteres épületet álmodtak meg, stúdiók, műtermek és kiállítóterek sorával, étteremmel és kávézóval - a legismertebb brit építészek közé tartozó Alsop pedig a tőle megszokott módon egyedi formába öntötte az elképzelést.
Itt kezdtek megbicsaklani a dolgok. A 2004-ben, egy régi buszpályaudvar helyén megkezdett építkezés már ekkor rekordernek számított: a legnagyobb költségvetésű projektek közé sorolták, amit valaha az Arts Council England, a National Lottery bevételéből gazdálkodó közszervezet finanszírozott. A büdzsé azonban 2006 elejére 32 millió fontról ötvenkettőre duzzadt, még mielőtt az épületet egyáltalán befejezték volna. A munkákat ekkor leállították. A kialakult vitákat csak fokozta, hogy az intézmény vezetése a végül 2008 nyarára rögzített megnyitó után 6,95 fontos belépti díjat akart bevezetni, ami úgyszólván halálra ítélte volna a közösségi funkciót. Az Arts Council végül beadta a derekát, és további hárommillió fontot folyósított a The Public-nak az ingyenes nyitvatartásért cserébe.
Idézett cikkében Sudjic a kudarc legfőbb okát abban a két személyben látja, akik egyben a sikerre is garanciát jelentettek volna. Az egyik a The Public elődjét, a Jubilee arts-ot 1974-ben megalapító Sylvia King, a másik a King álmait formába öntő Alsop. A kritikus szerint egy „fegyelmezettebb” partnerrel bármelyikük sikerre vihette volna a projektet, a két öntörvényű művészember azonban együtt túl soknak bizonyult. Mára mindkettőjük eltávolodott a The Public-tól: Kinget 14 kollégájával egyetemben a gazdasági felülvizsgálatok során bocsátották el, Alsopnak pedig részben a bedőlt projekt miatt kényszerült arra, hogy eladja építészcégét 2006 elején.
A központ augusztus végétől teljes épületében működik, a várt áttörés, az évi félmillió látogató egyelőre elmaradt. A házat ugyan megtöltik a kulturális programot, de Anglián kívül kevesen ismerik. Pedig a tömb, amelyet egy helyi polgár „kilyuggatott cipősdobozként” jellemzett, megéri egy misét. A magenta szélű, szabálytalan ablakokkal pettyezett fekete homlokzatok, az extravagáns, sárga-zöld-pink neonszínekben játszó belső terek ideális terepet kínálnak bármilyen kreatív tevékenységhez; a fényekért felelős Kevan Shaw 2009-ben elnyerte a legjobb középület világításáért járó designdíjat. Egy szebb jövőben, amikorra az építése körüli viták zaja elcsitul, a The Public még meghatározó tényezővé válhat West Bromwich, de akár egész Britannia kulturális életében.
Hozzászólások