Építészet

Ötmillió euró – ismétli kétszer is érezhető rosszallással magyar származású athéni idegenvezetőnk. Ennyit költenek a görögök az Új Akropolisz Múzeum hipermodern épületének megnyitóünnepségére, 2009. június 20-án. Mégsem háborog senki fennhangon a mintegy 1,4 milliárd forintnyi summa miatt: titkon azt remélik, hogy a megnyitó csinnadrattája egészen a brit szigetekig elhallik majd.

Márpedig úgy lesz, Nagy-Britanniában ugyanis már az elmúlt években rengeteget foglalkoztak Athén legújabb nevezetességével. Az ok egyszerű: az épület átadásával a britek fontos érvet veszítenek az Elgin-márványokért vívott csatában, nevezetesen azt, hogy Görögországban nincs megfelelő hely a felbecsülhetetlen értékű remekek számára. Elgin grófja az 1800-as évek elején vásárolta meg az akkor török uralom alatt álló Athén antik főtemploma, a Parthenon szobordíszeit, amelyeket aztán Angliában nem kis haszonnal eladott a nemzetnek. Az Elgin-márványokként ismert szobrok ma is a British Museumban, egy speciálisan e célra épített galériában láthatóak. Az elmúlt évtizedekben azonban Görögország kampányt indított jogtalanul eltulajdonított kincseinek visszaszerzéséért, ami annak fényében érthető, hogy egyes felmérések szerint a görög kulturális örökség tárgyi emlékeinek 40%-a ma az országhatárokon kívül van. E harc csúcspontja az Új Akropolisz Múzeum.

A közelmúltban már az épület svájci-amerikai tervezője, Bernard Tschumi is állást foglalt a vitában, mégpedig – mily meglepő – a görögök oldalán. A párizsi Villette-park tervezésével világhírűvé vált építész szerint az Elgin-márványok esete kivételes, magyarán nem állja meg a helyét a British Museum azon érve, hogy visszaszolgáltatásuk precedensként szolgálhat a világ nagy múzeumainak kiürüléséhez. Több országban egyébként már jogosnak ítélték a görög igényeket: a Parthenonról származó töredékek jutottak vissza Athénba Svédországból, a heidelbergi egyetemről, a Los Angeles-i Getty Museumból és a Vatikánból is.

Most pedig az Akropolisz lábánál, a belvárosban megnyílik az új múzeum, amelynek legfelső emeletét úgy tájolta a tervező, hogy teljes panorámát nyújtson az antik szent hegyre. A feladat komoly kihívásnak bizonyult. A felépült ház 1976, 1979 és 1989 után a negyedik pályázat győztese, ráadásul egy antik és középkori romokkal telezsúfolt telken, az ókori Dionüszosz-színházzal átellenben. Tschumi és görög társtervezője, Michael Photiadis ezért a 2200 négyzetméternyi romterületbe plántált, vaskos betonlábakra ültették a múzeumot, amelyek akár a Richter-skála szerinti tízes erősségű földrengésnek is ellen tudnak állni.

Az épület külsején mindez kevéssé észrevehető: a legalsó szintet ugyanis áttört, moduláris szerkezetű betonpanelek árnyékolják. Ez a legalsó szekciója az utcavonaltól hátrébb húzódó, nagyméretű tömbnek. Itt helyezkedik el az Akropolisz felől lépcsősoron megközelíthető főbejárat, valamint több ideiglenes kiállítóterem; az „alagsorban” továbbra is zajló feltárások a padló üvegezett szakaszain át figyelemmel követhetőek. Erre az egységre rakódik rá a szélesebb, jócskán kinyúló párkányokkal tagolt középső tömb, amelyben az archaikus idők és az ókor leleteit mutatják be. Itt található a múzeum étterme és kávézója, valamint egy előadóterem. A harmadik, legjellegzetesebb elem a legfelső üveghasáb, amely a Parthenon tájolását pontosan követve ferdén illeszkedik az épület tömegére. A sötétített duplaüveggel burkolt szinten láthatóak az antik főtemplom helyben található szobrai – és ez a szint várja vissza a külföldön levő faragványokat. A belső közlekedés spirális vonalú, a lehető legegyszerűbb módon, az épületbe ugyanis napi tízezer látogatót várnak majd. Az épület egyébként már vagy másfél éve elkészült, azóta zajlott a szobrok és más kincsek ideköltöztetése az Akropoliszon található régi múzeumból.

A június 20-i fényes ünnepség aligha feledteti az építkezés ellentmondásait. A görög hatóságok eleinte egyáltalán nem akartak feltárásokat a területen, csak a nemzetközi műemléki hatóságok nyomatékos kérésére kezdtek neki. Sokan a városképet is féltették a nagyméretű tömbtől, amelynek hangsúlyos geometriája a tervező szándéka szerint az ókori épületek dísztelen szépségét idézi. A legkomolyabb, a nemzetközi sajtóban is vihart kavart probléma azonban két lakóházból ered. A Dionysiou Areopagitou utca 17-19. alatt álló épületeket, amelyek épp a múzeum főbejárata és az Akropolisz között állnak, az építész bontásra szánta. Ennek megfelelően a görög kulturális múzeum a 17. szám alatti, art-deco épületnek még a műemléki védettségét is megszüntette. Ezzel azonban darázsfészekbe nyúltak: a görög örökségvédők az ICOMOS-sal karöltve csatát indítottak a ház megmentéséért, amelyhez csatlakozott a szintén bontásra ítélt szomszéd tulajdonosa, a legismertebb görög zeneszerző, Vangelis. A tiltakozók szerint a tűzfalak átfazonírozásával az épületek beilleszthetőek a környezetbe, ráadásul a múzeum fontosabb szintjei elől nem, csak a kávézó egy részéből blokkolják a kilátást. A kormány egyelőre kitart a bontás mellett, némi faszádista engedménnyel: a házak homlokzatát másutt, új épületekhez csatlakoztatva visszaépítenék.

Ottjártunkkor, alig két héttel a megnyitó előtt még javában zajlott a kerítések építése, illetve az udvar olajfáinak telepítése; a múzeum mellett pedig hegyként magasodott az átszállított szobrok fadobozainak halma. A telek két sarkán különös módon megmaradt egy-egy apró, pavilonszerű épületet, amelyet a munkások használtak az építkezés alatt, később szintén felújítják majd. Az eredetileg katonai célokra használt telken megmaradt a legjelentősebb épület, a 19. századi bajor építészéről elnevezett Weiler-ház, amelyben műhelyek és kutatóközpont nyílnak.

Noha az Európai Unió átlagához képest a görög kereset nem kimagasló (a átlagfizetésükről „hétszáz eurósokként” emlegetett pályakezdő értelmiségiek bére például egy önálló albérletre is bajosan elég Athénban), a közhangulat kedvezően fogadta a 129 millió eurós költséggel felépült múzeumot. A 2004-es athéni olimpia költségvetésének ismeretében a görögök vélhetőleg kevésbé lepődnek meg a nagy számokon; akkor csak az olimpiai stadion Santiago Calatrava tervezte rekonstrukciója 265 millió euróba került. Már épül a város harmadik, ismert sztárépítésztől való nevezetessége is, ez azonban egy centjébe sem került a köznek: a Renzo Piano tervezte új operaház és nemzeti könyvtár épületegyüttesének megvalósítását teljes egészében a néhai hajómágnás, Stavros Niarchos alapítványa állja. Egy esztendeig még az Új Akropolisz Múzeum meglátogatása sem terhelhet meg senkit: a mostani egyeurós belépti díjat csak azután emelik majd ötre.