Építészet

Szeptember 14-én megnyílt az építészeti világ egyik legfontosabb seregszemléje, a 11. Velencei Építészeti Biennále. Az idén „Odakint – Építészet az épületen túl” mottóval szabadjára engedett nemzeti pavilonok és sztárépítészek minden eddiginél gazdagabb kínálatot jelentenek a látnivalókban egyébként sem szűkölködő városban. A helyszínen jártunk.

Tudta, hogy az Egyesült Államokban több nő él magányosan, mint házasságban? És hogy 2026-ra a Föld populációjának egyharmada egyedülálló lesz? Ezekre a tényekre is rávilágít a 11. Velencei Építészeti Biennále egyik legötletesebb installációja, a S1NGLETOWN. Az amszterdami irodák kooperációjában született munka egyértelműen elnyerte a közönség tetszését is, csakúgy, mint a fő helyszínként szolgáló egykori hajójavító műhely, az Arsenale több látnivalója: a nintendóba öltött urbanisztikai játék (MVRDV), a tajvani An Te Liu artisztikusan belógatott légkondijai vagy az Arany Oroszlán-díját szeptember 13-án átvevő Frank O. Gehry folyamatosan épülő, egyébként a szintén idei Serpentine-pavilonra gyanúsan hajazó installációja.

A zsűri azonban más módon gondolkodott, hiszen azt a chilei munkát díjazta Ezüst Oroszlánnal, amely, jóllehet ugyancsak az Arsenalében kapott helyet, szerény kivitelezésével kevesek figyelmét keltette fel. Pedig idén a sztárépítészek kevesebb teret kaptak, mint az előző években, viszont nem volt könnyű megtalálni a közös nevezőt az egyes projektek között (leszámítva az egységes központi vizuális arculatot). A chilei Elemental munkája azonban nemcsak a közösségi gondolkodás fontosságát mutatja, hanem tükrözi a fiatal építészek körében örvendetesen terjedő érdeklődést is a környezet, a szegényebb rétegek és a politikai viszályok iránt – így a zsűri.

Az idei a konkrét, használható megoldások, és nem az utópiák biennáléja – húzta alá a holland-amerikai kurátor, Aaron Betsky a beköszöntő sajtótájékoztatón, aki szerint remélhetőleg az olasz kormány is észreveszi majd a rendezvénysorozat hasznosságát. A nemzetközi sajtó hátszele jól jöhet, ugyanis a Betsky mellett üldögélő (és őt a villámgyors szervezés okán az egekig dicsérő) Paolo Baratta épp Silvio Berlusconi legutóbbi országlása idején kényszerült elhagyni a Biennále Alapítvány igazgatói posztját, amelyre azóta visszatérhetett.

Az aktuálpolitika mindemellett nem játszik főszerepet idén, bár akad rá példa. Az észtek például olajvezetékkel kötötték össze a Giardiniben található német és orosz pavilont, a belehelyezett webkamerák képeit saját, távoli tárlatukon vetítve ki; egy fiatal moszkvai képzőművész Norman Fosternek a Tretyakov-galéria helyére tervezett komplexuma ellen tiltakozik; Venezuela pedig, fityiszt mutatva a nemzetközi trendeknek és Betsky mottójának egyaránt, saját szociális és oktatási programjaival kacérkodik pavilonjában, angol egyházi himnuszok égi hangzataitól kísérve.

Az Elemental oroszlánszobrát az egész chilei építészeti szcéna elismerésként ünnepelheti; vélhetően ritkásabb lesz az egyetértés a lengyeleknél, az ő pavilonjuk ugyanis épp a szédült iramban épülő ikonikus épületcsodák megkérdőjelezhető értékeire világít rá. A magyar pavilonnak a generatív építészetre alapozó, technikailag és installációjában pedig meggyőző bemutatója, a magyar-svájci-japán együttműködésben készült Corpora in Si(gh)te ellenben bízvást a legjobbak között említhető az idei felhozatalból.

Mint azt Július Gyula kurátor a hg.hu-nak elmondta: ő nem lát ellentétet Betsky konkrét eredményeket váró kiírása és a magyar pavilon szélből-esőből építkező virtuális struktúrája között, mivel az utóbbi alapelve is alkalmas a fizikai használatra – az eddig épített könyvespolc mellett pedig a jövőben akár valódi épületek emelésére is használható lesz. A megnyitón egyébként cseppet sem rontotta a kedélyeket, hogy Andreas Fogarasi tavalyi győzelmével Oroszlán-esélyeink lényegében a zéróra csökkentek: a vegyes összetételű csapat tiszteletére kínált pálinka-szaké-abszint rövidital-triász a harmincfokos hőség ellenére pillanatok alatt elfogyott.

Akadtak, akik jóval komolyabban vették a kiírást: Nagy-Britannia és Mexikó például saját lakásproblémáival bíbelődik, ésszerű alternatívákat vázolva fel gyökeresen eltérő problémáikra. Tágabb, városépítészeti feladatokat rótt ki a biennále pályázata, az Everyville, amelynek 48 országból érkezett 782 munkája közül Baratta, Betsky, Hadid, Thom Mayne és Wolf Prix szelektálta a legjobbakat. Klasszikus maketterdőt már csak igen apró, vagy igen nagy országok, így a franciák és az oroszok prezentálnak. A hatalmas „OPTIMISTE” felirattal megtűzdelt francia pavilonban Nicholas Sarkozy beköszöntő szavai egy csepp kétséget sem hagynak afelől, hogy az elnök komolyan veszi a kortárs építészetet – bármi áron. Utóbbiban pedig a nemzetközileg ismert építészek kolosszális projektjei mellett helyi mestereknek az orosz nemzeti stílust sajátos módon újraértelmező házai kápráztatják a nagyérdeműt.

A költőibb vállalkozások között említhető a londoni Gustafson Porter és a seattle-i Gustafson Guthrie Nichol tájépítész-irodák édenkertje, az Arsenale hátsó felének eldugott dzsumbujából kialakított „Towards Paradise”, ahol a frissen nyírt gyep, a veteményeskert és a lengedező fehér ballonok mellett (megbízható források szerint) négy kertészfiú szolgál a látogatók örömére. Hasonló, bár filozófiailag jóvel kiérleltebb esztétikájú projekttel rukkolt elő a Canal Grande menti palazzóban elhelyezett portugál helyszín, illetve az ország két kivételesen tehetsége, Eduardo Souto de Moura építész és Ângelo de Sousa szobrász által alkotott virtuóz tükörterem.

Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy az idei biennálén minden eddiginél több a résztvevő: az 56 nemzeti bemutatkozásból 13 már csak fő helyszíneken kívül, a városban fért el, de itt, a különböző helyszíneken látható több fontos tárlat, például a Le Corbusier, illetve Jørn Utzon életművével foglalkozóak, vagy a párizsi La Défense tizenkét épülő magasházát bemutató mustra is. A valódi kultúrcsemegére vágyóknak pedig szigorúan ajánlott Ila Bêka dokumentumfilmje, a Giardini olasz pavilonjában vetített Koolhaas Houselife, amely a holland sztár évtizede épült, Bourdeaux melletti magánvillájának sötét oldalát, és az azt takarító Guadalupe viszontagságait mutatja be. A méregdrága, high-tech épület a legváratlanabb helyeken képes beázni, a közönség pedig önfeledten kacag a tervezési hibák, a kivitelezés problémái és a lyukakat kétségbeesetten tömködő takarítő láttán is. Ennyit az utópiákról.