Libeskind harcos állásfoglalása azért is megdöbbentő kissé, mert néhány éve még ő maga fogadott el egy megbízást a távol-keleti országban. Megnyerte az akkor már Kínához tartozó hongkongi városi egyetem médiaközpontjának tervezésére kiírt nemzetközi pályázatot, és az épület várhatóan 2010-re kész is lesz. Igaz, mostani állásfoglalásában Libeskind nyilván azokra a pekingi építkezésekre gondol, amelyekkel kapcsolatban már korábban komoly aggályok merültek fel: a fővárosban ugyanis tízezreket költöztették el és évszázados lakónegyedek tucatjait rombolták földig az elmúlt években, hogy helyükre kereskedelmi, iroda- vagy sportlétesítmények épülhessenek.
„Nagy rajongója vagyok a kínai történelemnek, irodalomnak és művészetnek” – mondta Libeskind. – „De zavar, amikor a semmiből kell kiindulnunk egy telken... Nem tudni, volt-e egyáltalán beleszólása a publikumnak a dologba, és hogy kié is az a hely, az az otthon, a terület?”
Teljes egyetértését fejezte ki Libeskinddel a Future Systems irodát vezető Jan Kaplicky, akinek mostanában a Prágába tervezett nemzeti könyvtárát politikai munícióként használó cseh közjogi méltóságokkal gyűlt meg a baja. Az ugyancsak széleskörű vitához vezető szentpétervári Gazprom-féle épületegyüttesért felelős RMJM főigazgatója, Peter Morrison némileg visszafogottabban, ám összhangban fogalmazott: „Mérlegeljük a beruházásainknak a környezetre tett hatását, és nem foglalkozunk olyan ügyféllel, aki korábban erkölcstelen vagy illegális üzleteket bonyolított.” Nem mindenki lelkesedik azonban a gerilla-demokrata szerepéért. A Hopkins igazgatója, Bill Taylor egyéni mérlegelésre bízná a munkavállalást. A lovagi rangot kapott Terry Farrell már csak kínai felesége miatt is képes pozitív színben látni az országban lezajlott változást, ahol maga is több nagy volumenű projektet vezényel. Csakúgy, mint a svájci Herzog & de Meuron, az ausztrál PTW, a holland Rem Koolhaas és a David Chipperfield Architects, a WilkinsonEyre vagy a Foster & Partners az Egyesült Királyságból, akik mind-mind tevékeny résztvevői a kínai építési láznak.
A Londonban toronyházat építő Will Alsop úgy gondolja: a brit építészek hozzájárulhatnak Kína demokratizálódásához. Alsop Azerbajdzsánt hozza fel (pozitív) példának, ahol az államot kvázi-diktátorként irányító elnök az utóbbi időben több neves kortárs építészt kezdett foglalkoztatni (és Peking példáján felbátorodva pályázik a 2016-os olimpiára). A jelenlegi elnök apja, az egykori KGB-ügynök és autokrata hadúr Hejdar Alijev emlékére múzeumot tervező Zaha Hadid viszont komoly kritikákat kapott bakui szerepvállalásáért – pedig egy másik neves tervező, Thomas Heatherwick már régebb óta dolgozik a kaukázusi országban.
Alsop legalább következetes. Nemrég Károly hercegnek a londoni felhőkarcolókat illető kritikájára ugyanis hasonlóképp válaszolt, hozzáfűzve, hogy a herceg kakaskodása tulajdonképp érthető, hisz „neki nincs szüksége munkára”. Ami igaz, az igaz: feladata Daniel Libeskindnek is akad épp elég, a Kínában operát építő Hadid vagy Foster azonban valóban kritika nélkül vállalják a megbízást, legyen az Kazahsztánban vagy Szaúd-Arábiában. A helyzetet bonyolítja, hogy egyrészt lehet etikai mélyröpülésként értékelni a kínai munkát, másfelől viszont presztízzsé érett: Belső-Mongóliában például száz, a világ legkülönbözőbb tájairól összetrombitált fiatal építész tervez új városnegyedet a svájci sztárduó tagja, Jacques Herzog irányításával. Kell ennél jobb ajánlólevél?
A végső kérdés tehát jóval árnyaltabb a Libeskind által „munka vagy morál” ellentétpárra egyszerűsített felvetésnél. A klasszicizáló épületekre szakosodott Robert Adam Vitruviuson pallérozott elméhez méltóan reagált Libeskind felvetésére. Õ arra figyelmeztet: az európai felvilágosodásra alapozott demokratizmus nem feltétlenül húzható rá más földrészek országaira, és (nyugat-)európai vagy amerikai nézőpontból bizony az sem dönthető el könnyedén, mi is az a a totalitárius rezsim.
Hozzászólások