Görög történetírók szerint Szemirámisz kertjeit valójában az újbabiloni uralkodó, Nabukodonozor emelte a sivatag közepén, hogy az oázissal felvidítsa feleségét, Amüthiszt, aki az erdős méd hegyek közül érkezett. A „függőkert” elnevezés félrefordítás eredménye; ez a teraszos kertrendszer valójában hatalmas pillérek tartotta, boltozatos tér felett emelkedett. Az egyes teraszok közötti, ötméteresre becsült szintkülönbség, valamint az építmény alatti kút és a hűvös alagútrendszer biztosította a növények nap- és vízszükségletét. Léteztek vagy sem, az ókori világ hét csodája közé is beválasztott babilóniai függőkertek immár két és félezer éve sarkallják az embert: kertet építeni lehetetlennek tűnő körülmények között is.
A függőkert technikai megoldásaira Babilon pusztulása után évezredekre homály borult. Csak az antik iránt megrögzötten rajongó reneszánsz építészei kezdtek újra foglalkozni az ötlet megvalósíthatóságával. A XVI. századból több függőkert megépüléséről van tudomásunk, ezek némelyike az itáliai fejedelmi udvarokban máig megmaradt. Az itáliai udvari kultúrát Magyarországra plántáló Mátyás király palotáit két függőkert is gazdagította. A visegrádi teraszokról csak régészeti leletek és írott források árulkodnak. Az egykor a budai várban épített „giardino segreto”, azaz „titkos kert” azonban, amelyet minden bizonnyal az udvari építész, Chimenti Camicia tervezett a király kérésére, részleteiben máig fennmaradt. A mai barokk palotaépület alatt feltárták az egykori kertet tartó boltozatos teret és a növények vízellátását biztosító ciszternát is; a Történeti Múzeum látogatói erről saját szemükkel is meggyőződhetnek.
A reneszánsz után az épített kertek helyét átvették a nagyméretű barokk tájképi kertek, majd az angolkertek, amelyekben a technikánál az eszmei tartalom és a változatos növényzet sokkal nagyobb szerepet kapott. Az épületekhez kapcsolt kert a huszadik században, a városok hirtelen méretnövekedésével került újra a figyelem középpontjába.
A modern nagyvárosokban a profitorientált ingatlanpiaci szemlélet térhódítása együtt járt a zöldfelület csökkenésével. Az aranyat érő talajszinti négyzetmétereket sem a befektetőknek, sem a városoknak nem érte meg parkosítani, így a szükséges zöldfelületnek a modern építészettel teret hódító lapostetőkön találtak helyet. A sűrűn beépített nagyvárosokban, különösen az Egyesült Államokban és Japánban, a tetőkertek ma reneszánszukat élik, intim, mégis nyitott szabadidős teret biztosítva a belépni engedett keveseknek.
A modern zöldtetők technikai feltételeit a hatvanas években, Németországban dolgozták ki. Mára itt a becslések szerint a tetők tíz százalékát növények borítják. A technika meghódította a nyugat-európai országok többségét is, és, kisebb mértékben ugyan, de az Egyesült Államokban is elterjedt. Közép-Kelet-Európában többnyire még csak magánépítkezéseknél alkalmazzák.
A tetőkert az ókori és reneszánsz függőkertekhez hasonlóan magas technikai felkészültséget igényel. A legfontosabb a tető megfelelő szigetelésének kialakítása. A vízzáró rétegek elkészültével következhet a talajrétegek telepítése. A tetőkertek között alapvetően két fajtát lehet megkülönböztetni. Az úgynevezett „intenzív” zöldtető állandó tartózkodásra is alkalmas. Itt jóval vastagabb talajréteggel, nagyobb tömeggel és magasabb fenntartási költséggel is kell számolni, mint az „extenzív” tetőkertnél, amely nem használatra, csupán védőrétegként készül.
A zöldtető igazi előképe az északi országok vernakuláris építészetében fedezhető fel. Skandináviában a félig földbe süllyesztett lakóépületeknél évszázados hagyomány a tető földréteggel borítása és beültetése. Ennek elsősorban a hőszigetelés az oka. A városi tetőkertek fajtájuktól függetlenül több szempontból befolyásolják a környezet mikroklímáját. Amellett, hogy a talajréteg segíti az épület jó hőháztartását, a növények, megkötve a levegő széndioxid- és portartalmát, javítják annak minőségét. A csapadékvíz felhasználásával a zöldtető tehermentesíti az épület csatornarendszerét, valamint segíti a biodiverzitást, apróbb állatfajoknak is élőhelyet nyújtva.
A tetőkert mára a fenntartható építészet kulcselemévé vált. A zöld forradalommal párhuzamosan ugyanis egyre többen keresik a megoldásokat az épületek fenntartási költségeinek és szennyezésének csökkentésére. A legmegbízhatóbb megoldást még mindig a növényzet telepítése kínálja; az ökológiailag aktív felületek kialakításánál azonban sokáig komoly problémát okozott a vegetációhoz szükséges talaj helyigénye és súlya. A hidrokultúrás növénytermesztés fejlődésével ez az akadály is elhárult.
A hidrokultúrás növényzet lényege, hogy az ásványi anyagok és a víz nem a talaj segítségével jutnak el a gyökérzetbe, hanem tápoldatból. Ez a megszokotthoz képest szélsőséges körülmények között is lehetővé teszi növényfal létrehozását – akár függőleges irányban is. Ezt tervezik az új budapesti Kormányzati Negyed épületegyüttesénél is. Ahogy a vezető tervező, Janesch Péter kifejtette: a hidrokultúrás termesztésű borostyán és japán vadszőlő, amelyet a homlokzatra futtatnak fel, az épület temperálásában jut majd fontos szerephez. A technika kidolgozásában a tervezőiroda a Kertészeti Egyetemmel működik közre.
A vertikális kertészet úttörője a francia botanikus, Patrick Blanc. Húsz éve kezdett kutatásait a trópusi esőerdőkben tett utak ihlették: a sűrű lombkorona alatt ugyanis a növények egyetlen lehetősége az életben maradásra, ha fölfelé terjeszkednek. Így különleges vegetáció alakul ki – Blanc ennek a felépítéséből merített a függőleges növényfalak technikájának kidolgozásához.
A vertikális növényfal három rétegből áll. A merevítő fémkeret állhat önmagában, vagy a falra erősítve is; utóbbi esetben a levegő cirkulásában játszik szerepet. Ehhez rögzítik az egy centiméter vastag PVC-lemezt, amely merevíti a növényfalat, és vízmentesíti az épület falait. Erre a rétegre pedig azt a vízáteresztő polyamid szövetet helyezik, amelyben a növények gyökereznek. Az egyszerű felépítésnek köszönhetően Blanc vertikális kertjének egy négyzetmétere csupán harminc kilogrammot nyom, így bármilyen épületen alkalmazható.
Az automata rendszer felülről csepegteti a tápoldatot a növények közé. A vertikális kert nemcsak a szabadban, de akár a légkondicionált belső térben is fennmarad, mivel saját, speciális klímát hoz létre. Gondozást sem igényel, elég csupán évente három-négyszer ellenőrizni.
Blanc vertikális kertjei nagy népszerűségnek örvendenek szerte a világon, közintézményekben éppúgy, mint magán megrendelők között. Legutóbbi munkahelyszínei között szerepel a Jean Nouvel műhelyéből kikerült párizsi Musée du Quai Branly, a SANAA tervezte 21. Századi Múzeum Kanazawában, de áll növényfala a brüsszeli parlament épületében is.
A fenntartható építészet eszköztárát vélhetőleg még sok hasznos innováció fogja gazdagítani a közeljövőben. A tetőkertek és a növényfalak kétségtelenül továbbra is az élen járnak majd, hiszen nem csak a helyi ökoszisztémát javítják, de az épületet használók közérzetére is jó hatással vannak.
Hozzászólások
Még senki sem szólt hozzá, legyen Ön az első!
Hozzászólok