A kubai főváros nevének hallatán sok fővárosiban a pálmafás tengerpartok helyett egyéb asszociációk ébredeznek: házgyári épületek, száz méter hosszan kígyózó panelházak dzsungele jelenik meg szemeink előtt. A Havanna lakótelep, a 18. kerületben épült, 60 hektáros, közel 20 ezer lakosú „város a városban” sokakban idézi fel még mindig a lakótelepi életforma összes hátulütőjét: a zsúfoltságot, a sivár környezetet, a rossz közbiztonságot. A rossz hírnév nem a véletlennek köszönhető – ugyanakkor a jelek szerint kedvező folyamatok is elindultak.
Az olyan erőfeszítéseknek, mint a közbiztonság javítását célzó programok, és főleg az KMOP pályázaton elnyert uniós pénznek és a Mi Havannánk programnak köszönhetően javulás állhat be a lakótelepen élők életminőségében. Kérdés, hogy mire lesz elegendő ez a keret: a program ugyanis a jelek szerint a korábban tervezett új létesítmények helyett inkább a felújításra koncentrál - az önkormányzattól kapott információink szerint ennek oka, hogy az előző városvezetés rosszul mérte fel az építési költségeket. A tervek tán legfontosabb vizuális eleme, az egységes színdinamikai koncepció alapján zajló lakóépület-felújítás azonban megmaradt. Paneldzsungelek élhetőbbé tételére már bevett megoldás a színezés – a Havannára Dr. Nemcsics Antal, a Nemzetközi Színtudományi Akadémia professzora és a Színtervezők Nemzetközi Társaságának alelnöke készített színezési koncepciót. A rekonstrukció apropóján az önkormányzat illetékeseit és a tervezőt is megkerestük.
Ezen a területen a 20. század elején gyárak és egy lőszertelep állt, a 20-as években pedig a gyárépületekben szoba-konyhás vagy még annál is alacsonyabb színvonalú szükséglakásokat alakítottak ki – ez volt az Állami Lakótelep. A nem túl egészséges lakókörnyezet felszámolását az első ötéves terv keretében tűzték ki célul, de arra végül csak a hetvenes években került sor. 1977-ben megkezdődött a Havanna építése, és 1978-ban az első lakók már be is költözhettek. A két ütemben zajló építkezés során 6020 összkomfortos lakás készült el, amelyek mérete lakásonként 37-72 négyzetméteres. Hatalmas minőségi különbséget jelent, hogy szövetkezeti (magán) vagy tanácsi (állami) lakásokról van-e szó.
A 70-es, 80-as években és a rendszerváltás után a Havanna hírneve több mint kétes volt: a lakosság összetétele, a zsúfoltság, a rossz közbiztonság egyaránt hozzájárultak mindehhez. A bűnmegelőzéssel kapcsolatos törekvések (pl. kamerák felszerelése) hatásosnak bizonyultak, a most zajló első átfogó rehabilitációs program pedig tovább emelheti az általános színvonalat: a Mi Havannánk eredeti célkitűzései között a társasházak energetikai és esztétikai felújítása mellett közösségi funkciók létesítése/felújítása is szerepel: az önkormányzattól kapott információink szerint a megújítandó Kondor Béla sétány tervei még készülnek, a meglévő óvoda tetején ráépítéssel emelt Varázspadlás-játszóház azonban anyagi okokból biztosan nem épül meg.
A tervezett gördeszkapálya sorsa is bizonytalan – a program folytatásában inkább felújításokra, pl. a lábasházak aljában létrehozott ifjúsági centrumokra és parkolófelújításra koncentrálnak. Takács Ferenc, a XVIII. kerületi önkormányzat Műszaki Irodájának vezetőhelyettese szerint a rehabilitáció egyik fontos célja, hogy az épített környezet, az életminőség javításával itt tarthassák a fiatalokat – ne csak ugródeszkának használják az itt megvett lakásokat, anyagi helyzetük javulásával rögtön tovább állva.
Az elnyert támogatás összege 970 millió forint, ehhez jön még a kb. 300 milliós önrész – így összesen majd 1,3 milliárd forint áll rendelkezésre. Nincs túl sok idő a módosításokra, ugyanis a program megvalósítására eredetileg 2010. december vége volt a határidő, azonban az önkormányzat módosítást kért, így 2011. június 30-ig kell lezárni a projekteket (azaz használatbavételre be kell jelenteni azokat).
A szürke panelrengetegben élők közérzetének színekkel való javítása nem új gondolat: Tirana fiatal, festőművész polgármestere, Edi Rama például az év polgármestere címet köszönheti az albán főváros nyomasztó lakótelepeinek emberibbé tételét célzó színezési mozgalmának. A Havanna lakótelepre Nemcsics Antal készítette el azt javaslatot, amely egységes keretbe foglalná a házak új, színes bevonatát. A lakók körében ugyanakkor nem aratott osztatlan sikert az elképzelés: a társasházak egy része inkább a saját feje után menne e téren – így az önkormányzat az ajánlottól eltérő tervek zsűriztetésével szeretné elejét venni a túlzott szabadosságnak. A házak egy része már megújult: a Havanna u. 44-52. és 45-63., illetve a Csontváry u. 30-38. a tervektől eltérően, míg a Csontváry u. 40-48. a Nemcsics-tervek szerint kapott új külsőt. A színezési koncepció fontos eleme volt, hogy a zavaróan egyforma háztengerben könnyebb legyen a beazonosítás – így az épületek oldalára felkerültek a tájékozódást segítő, nagyméretű házszámok is.
A lapunk által megkérdezett Nemcsics Antal szerint a színdinamikai tervek elkészítésekor számos szempontot figyelembe kellett venni: az olyan magától értetődő kritériumokon felül, mint az épületek száma és mérete, a méreteik közötti különbség, a lakók színpreferenciája, fontos a házak közötti térközök aránya, a homlokzatokra való rálátás maximális szöge vagy az épület megjelenésében a bütük jelentősége. A lakótelep élhetővé tételén felül fontos cél volt, hogy „a színek információs tulajdonságainak köszönhetően a lakótelep áttekinthetővé váljon, esztétikai tulajdonságainak felhasználásával pedig az egész lakótelep, és azon belül minden egyes épület esztétikai élményt nyújtson, nagy léptékű műalkotássá változzon.”
„Az átlagember több százezer, de a jó szeműek tízmillió színárnyalatot is képesek érzékelni. A színeket három tulajdonságuk különbözteti meg egymástól. Az első a „színezet”, amely alapján mondjuk az egyik színt sárgának, a másikat zöldnek látjuk. A második a „telítettség”, amely azt jelzi, hogy a szín hol helyezkedik el a nagyon tüzes szín és a szürke közötti skálán. A harmadik a „világosság”, amely a szín világosságát és sötétségét jellemzi” – magyarázza a tervező. „A terv színkoncepciója az egyes épületek számára nagy dinamikájú, vidámságot sugárzó, kontrasztos színeket javasol. Minden épületnek egy-egy jellemző színt ad meg. Az épületeken belüli kontraszt „telítettségi” és „világossági”. A rövidebb, az épületek végfalait jelentő homlokzatok mindig az épület jellemző színének telítettebb, tüzesebb és sötétebb árnyalatait hordozzák. A hosszanti oldalak kis telítettségűek és világos színűek. A lábazatok színe mind a négy homlokzaton azonos és legtöbbször eltér az épület domináló színétől. Egy-egy épületen, azok méretétől és lakótelepen belüli helyétől függően a színek száma öt és hét között változik. A végfalakon, azaz bütükön kivétel nélkül mindig négy szín szerepel. Az egyes épületek színeinek színezetét az épületek egymáshoz való viszonya, a lakótelepen belüli helye határozta meg. Bármelyik szín önkényes cseréje megbontja az épületek színei között kialakított rendet.”
Nemcsics professzor számos telepszerű lakóegyüttes színtervének zsűrizésében részt vett. Tapasztalatai szerint ezek alapvetően kétféle irányvonalat követnek: az egyik felfogás szerint a falfelületeket ötletszerűen felszabdalják négyzetekkel, háromszögekkel, körökkel. Ablakokat, sőt tájképeket is festenek a sima felületekre. Ez a megközelítés azonban szétrombolja, áttekinthetetlenné teszi az architektúrát. A másik szempont tiszteletben tartja azt, sőt színadással a lényegét jobban kifejezi. A professzor ez utóbbi megközelítéssel ért egyet, amelynek jegyében számos szép példát lehet találni a nagyvilágban.
Az épületek nem teljesen az eredeti tervek alapján készültek el: a tervező tiltakozása ellenére az egyik épület bütüin elhagyták a nagyméretű házszámokat, más épületeken a házszámokat a megadott szín helyett feketével festették fel. „Ezek és még több más részlet módosítása ellenére is a lakótelep elkészült részének vizuális megjelenése közelíti koncepciómat” - mondja Nemcsics.
Az épületszínezéssel kapcsolatos hazai közízlést firtató kérdésünkre úgy véli: „A vizuális kultúra általában, de főleg a színek területén nagyon alacsony fokon áll jelenleg nálunk. Ez nemcsak annak a következménye, hogy az alsó és középfokú oktatásban a színkultúráról egyáltalán nincs szó, hanem a médiában, utcai plakátokon megjelenő hirdetéseken, tévében inkább ellenkező irányú tapasztalatok szerezhetők. Az épületek szép színkialakítása azért lenne fontos, mert ezek között élve a színkultúra lassacskán az emberek sajátjává válna. Ma még távol vagyunk ettől.”
A felújítások eredménye tetszést aratott a megkérdezett Havanna-lakók körében; a (nem reprezentatív) felmérésünkben nyilatkozók kellemesnek találták a színeket, a nagyméretű házszámok feltüntetését pedig rendkívüli módon értékelték. Egy, a lakótelep felépítésétől ott élő házaspár szerint a mai Havanna semmiben sem rosszabb, mint más lakótelepek, sőt (köszönhetően a felújított játszótereknek, a közterületek karbantartásának és az olyan közösségi programoknak, mint a játszóház) kifejezetten élhetőnek érzik. A ma már méltatlannak érzett rossz hírnév ellen pedig akár a lakótelep névváltoztatásával is küzdenének.
Hozzászólások