Design

Budapesten telefonfülkékről Örkény István egypercesének említése nélkül aligha lehet írni. Bár a novellát a vers hatására elkóborló, érzelmes távközlési állomásról majdnem mindenki ismeri, a telefonfülkék történetét alig páran írták meg. Pedig egészen a mobilok megjelenéséig komoly szerepük volt a város életében; sokan akadnak közöttünk, akik sorban is álltak egy-egy beszélgetésért. Ma már más a helyzet: telefonfülkébe e sorok írója is csak azért ment be legutóbb, hogy menedéket találjon az eső elől.

A távbeszélőt (ahogy akkoriban hívták) 1876-ban szabadalmaztatta Alexander Graham Bell. Eleinte nem tűnt jó vállalkozásnak, ezért a jogokat Európára Puskás Tivadar még könnyedén vásárolta meg. Puskás végül csak a francia és a magyar engedélyeket tartotta meg, így ő építette ki a párizsi és a pesti telefonközpontokat, ez utóbbit 1881-ben, a Fürdő (ma József Attila) és Bálvány (ma Október 6.) utcák sarkán álló épület legfelső szintjén. A szolgáltatás első előfizetői közt volt a Sándor utcai képviselőház, a Pesti Hírlap Nádor utcai szerkesztősége, a Vigadó szomszédságában álló Angol Királynő szálloda, vagy a nemrégiben átalakított Dorottya utca 8-as számú épületben levő Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, valamint maga Puskás Tivadar is. A készülékeket a központtal összekötő kábeleket kezdetben oszlopokra, vagy az épületek tetejére szerelték, ám az előfizetők számának gyors növekedésével ez a megoldás a városkép szempontjából már annyira zavaró volt, hogy azokat inkább a föld alá dugták. A növekedést jól mutatja, hogy 1900-ra a fővárosban már több mint ötezer előfizető volt.

A nyilvános telefon, a telefonfülke közvetlen elődje az első előfizetőkkel együtt jelent meg. A kereskedők, vendéglátósok felismerték a távbeszélőben rejlő forgalomnövelési lehetőséget. A kávéházak vendégei legtöbbször ingyen, az utcáról betérők pénz ellenében telefonálhattak ezekről a készülékekről. E megoldás azonban több problémát hordozott, amelyről legjobban a Független Budapest című hetilap számolt be 1912-ben. A telefonnal rendelkező üzletek egyrészt aránytalanul oszlottak el a város területén, másrészt este nyolc után többségük bezárt. A díjszabás is igen eltérő volt, és a cikk írója nem mulaszt el panaszkodni, hogy a magyar árak aránytalanul drágák a nyugat-európaiakhoz képest. Ezen túl van még egy, ma már nem evidens tényező: a nők a szokásrend szerint nem mehettek volna be a kávéházakba egyedül. A Független Budapest cikkének apropója az volt, hogy egy vállalkozó engedélyt kért 5-600 utcai fülke felállítására. Végül erre nem került sor.

A nyilvános telefonállomások alacsony száma a húszas években egyre nagyobb problémát jelentett. 1927-ben végül az IBUSZ Rt. kért és kapott engedélyt felállításukra, megalapítva a Magyar Telefonautomata Rt-t. A cég magyar építészirodákat kért fel, hogy álmodják meg Budapest telefonfülkéjét. Az üzletportáljairól híres Haas és Somogyi Rt négyzetalaprajzú, tetején párkányos, lépcsőzetes fülkét tervezett. Vezető építészeink egyike, Molnár Farkas, a CIAM-csoport tagja egy modern, falra szerelhető, üvegből és nyers fém felületekből kialakított telefonállomás tervét adta be. A Farkas és Társa Rt pedig szintén négyzetalaprajzú, de kupolás tetővel ékesített fülkével indult. Végül ez utóbbi, konzervatív ízlésű fülke lett a legnépszerűbb, bár az utcára került pár darab a Haas-fülkéből is. 

Az első úgynevezett „MaTaRt-fülkét” 1928. december 13-án állította fel a cég a Váci út 6. számú épület előtt, a Nyugati pályaudvarral átellenben. A 80 x 80 centi alapterületű fülkéknél a tervező még olyan apróságokra is gondolt, hogy az ajtó pántjait szántszándékkal ferdén kialakítva, azok maguktól bezáródjanak. Éjszakai világítás, sőt, a Duna-korzón levő állomások esetében beépített ventilátor is emelte a szolgáltatás színvonalát. A készülék mögötti oldalra kívülről reklámot lehetett helyezni. Első körben 50 nyilvános telefont a székesfővárosi hirdetővállalat oszlopaiban helyeztek el, majd további 150 darab önálló fülke került felállításra nagyrészt a Nagykörút és a Duna által közrezárt területen. 1930-ban további kétszáz fülke felszerelésére került sor, két év múlva összesen már 600 üzemelt, a háború alatt pedig ez a szám már kétezer körül mozgott.

A harmincas években a legnagyobb problémát az érmék okozták. A kezdetleges pénzbedobó rendszereket még könnyűszerrel át lehetett verni más országok érméivel, préselt, otthon eszkábált fémdarabokkal. Beszédes a szám, hogy 1935-ben 200 ezer darab „oda nem illő” érmét szedtek ki a telefonokból. A városi beszélgetés díja eleinte húsz, majd 1943-tól harminc fillér volt. Ez utóbbi díjtétel sok meghibásodás oka lett, hiszen két eltérő nagyságú érmét kellett bedobni. A műszaki hibák száma végül felvetette a tantusz bevezetésének gondolatát, vagyis hogy egy erre a célra vert érmével lehessen fizetni.

Budapest 1944-45-ös ostromát a fülkék sem úszták meg: az összes nyilvános készülék tönkrement, és a fülkék több mint fele megsemmisült. A háború után az első nyilvános telefonfülkét 1946 augusztusában, a Dob utcai modern postaépület előtt adták át. Eleinte az eredeti építészeti tervek nyomán, később kisebb módosításokkal állították helyre őket. 1946 végén már 600 működő állomás volt, amelyek már tantusszal működtek. A MaTaRt-ot 1950. március 1-jével feloszlatták, a fülkék kezelése a Magyar Posta feladata lett. Innentől számíthatjuk a háború előtti állomány folyamatos fogyatkozását, és az új típusok terjedését. Míg 1950-ben még több mint 800 darab MaTaRt-fülke volt, 1980-ban már csak 250. 1960-ban a Posta nyilvános pályázatot hirdetett telefonfülkék tervezésére. Három díjat osztottak ki, és húsz tervet vásároltak meg. A hatvanas években előszeretettel használt üvegszálas poliészter és műanyag alkalmazása azonban hibának bizonyult, sérülés vagy törés esetén végleges cserére szorultak. Többnyire csupán a készüléket védő, falra szerelhető féltetőket helyeztek ki, így a telefonálót nem óvta semmi az időjárástól és a város zajától. Érdekes fejlemény volt, amikor 1967-ben a Posta saját tervezőivel készíttetett egy, a MaTaRt-fülke formavilágát és színezését modern külsőben visszaadó újabb típust. A tantusz egészen 1964-ig szolgált kizárólagos fizetőeszközként a hívásokért, amikor is kísérleti jelleggel felszereltek egy filléreket is elfogadó készüléket. A hívás díja ekkor 60 fillér volt.

A hatvanas évekbeli tervek gyors avulását jól mutatja, hogy 1975-ben újabb pályázatra került sor. Egy fiatal építész az eredeti MaTaRt-fülke terveit küldte be, melyet a zsűri elutasított. A városlakók és a sajtó azonban egyre hangosabban kezdte követelni a meglévők megtartását és felújítását. A nyolcvanas években három különféle fülkét helyeztek ki városszerte. Egyrészt a már korábban említett modernizált MaTaRt-fülkéket, egy natúr alumíniumot felhasználó modern fülkét, valamint az országszerte jól ismert narancssárgára és zöldre mázolt fém fülkéket. Érdekes adalék a nyilvános telefonok 1945 és 1990 közötti történetéhez, hogy ez idő alatt összesen húszféle típust gyártottak és helyeztek el országszerte.

Az 1980-as években a Posta megkezdte a háború előttről megmaradt állomások felújítását, sőt, több helyen (például az Andrássy úton) újragyártott fülkék kerültek az utcákra. A nyilvános telefonálás korszaka az 1990-es évek végén, a kézi telefonok megjelenésével kezdett leáldozni. A rongálások, és az egyre kisebb anyagi haszon miatt a telefonszolgáltató MaTáv, majd utódja egyre kevesebb köztéri készüléket tartott fent. 2008-ban azonban városszerte még mindig 15 ezer nyilvános telefon volt. A nyolcvanas évek fülkéit eközben lecserélték, bár legutóbb a Vámház körút felújítása során egy megmaradt MaTaRt-fülkét is eltüntettek.

Budapesten a telefonfülke nem tudott olyan jelképpé válni, mint londoni társa. Ennek oka egyrészt az, hogy a MaTaRt-fülke gyártása csupán 15 éven keresztül zajlott, és később sem sikerült más típusnak olyan sikert aratnia, hogy uralkodóvá váljon a városban. Másrészt a későbbi sokféleség éppen abba az irányba hatott, hogy egyiket se érezzünk igazán sajátunknak. A Budapest utcáin megjelenő régi fülkékből jelkép nem lett, azt csinálni belőle pedig egyelőre senki sem akar.

Ez Budapest! címmel indul új sorozat a főváros utcabútorairól, köztéri tárgyairól: kukákról, lámpákról és mindenről ami nem épület mégis meghatározó része a városképnek. Néha alig vesszük észre őket, máskor bosszúságot okoz hiányuk, vagy épp rossz kialakításuk miatt nehezen használhatóak. Mostantól kéthetente olvashatják egy-egy jellemző budapesti városképi jelenség történetét az Ez Budapest! sorozat keretében.