Talán meglepő, de az Egyesült Államokban névértéken beváltható az összes, 1861 után nyomott bankjegy mindmáig. Nincs ez mindenütt így: a legtöbb országban a tíz-húszévente lecserélt bankókkal néhány esztendő átmenet után már nem lehet fizetni. A mai forintok elődei egyébként páratlanul hosszú ideig voltak szolgálatban: 1947-től fél évszázadon át. Ez a szocialista államok között abszolút rekordnak számít. A rendszerváltás után azonban a magyar bankókra is lesújtott a pénz legnagyobb ellenfele: az infláció. 1997-99 között lecserélték a teljes hazai papírpénz-állományt, az újranyomtatott számokat jó pár nullával megfejelve. Még fiatalabb pénzért azonban elég a szomszédig menni: a forinthoz képest csitri euró bankjegyei öt éve vannak használatban.
A világ legrégibb papírpénzéhez viszonyítva azonban még az idén 222 éves dollár is gyerekcipőben totyog: Kínában már ezerhatszáz évvel ezelőtt említik a bankjegyek használatát, ami a 10. századra, a Song-dinasztia idejére széles körben elterjedt. A kínai papírbankó, a „jiaozi” egyébként meglepően hasonlított mai testvéreire: a papírszeletkén az ábrák és írásjegyek mellett egy kis, kereskedőket ábrázoló jelenet kapott helyet.
Európában először 1574-ben, a németalföldi Leiden városában használtak papírpénzt. Korántsem reformszándékkal. A város spanyol ostrom alatt állt, és a kiéheztetett polgárok még az egyébként pénznyomtatásra használt bőrt is megfőzték és megették. De a kereskedelem nem állhat meg; így könyvekből kitépett papírfecniket használtak fizetőeszközül. Az első hivatalos papírpénzt a Stockholms Banco, a mai svéd jegybank elődje bocsátotta ki 1660-ban – négy év múlva azonban kifogyott a beváltásnál használt pénzérmékből, és csődbe is ment.
A papírpénz értékét évszázadokig állami garancia biztosította: a bankók bármikor beválthatóak voltak a névértéküknek megfelelő mennyiségű nemesfémre. Hivatalosan erre szolgált az országok „aranytartaléka”. Ez a rendelkezés az Egyesült Államokban maradt fenn a legtovább: csak Nixon szüntette meg 1971-ben.
A történelemnél gyakran rejtélyesebb a jelen. Ha feltennénk a kérdést: kinek a nevét látja nap mint nap a legtöbb magyar, nem sokan találnák el a helyes választ. Pedig van egy családnév, amellyel milliók találkoznak naponta. A „Vagyóczky K. Del. et Sc.” felirat a magyar bankjegyek jobb alsó sarkán Vagyóczky Károlyt, a Pénzjegynyomda művészeti vezetőjét rejti. A hatvanhat éves alkalmazott grafikus rajzolta és metszette forgalomban lévő papírpénzeinket, a kilencvenes évek közepén: erre utal a latin felirat. Akkor, a rendszerváltás után királyok és fejedelmek kerültek a magyar bankókra, felváltva az „átkosban” nyomott Adykat, Kossuthokat és Bartókokat.
A jelenlegi tervek szerint még öt évig gyönyörködhetünk a forintok klasszikus design-jában, azután felváltja őket a nagy családi monéta: az euró. Amikor szóba került a közös európai valuta bevezetése, csak hosszas viták árán sikerült eldönteni, hogy a papírpénzek minden országban azonosak lesznek, és a fémpénzeknek is csupán egyik oldala variálható. A tervekre 1996-ban nemzetközi pályázatot írtak ki, az utolsó forduló 44 pályaműve közül pedig az osztrák Robert Kalina került ki győztesen. Nem volt könnyű megtalálni azokat a motívumokat, amelyek jelképezhetik az Unió mára huszonöt tagjának egészét. Végül a művészet és a történelem lett a közös nevező: a bankjegyek elülső oldalára egy-egy kapu vagy ablakmotívum, a hátsóra pedig hidak kerültek, a névérték növekedésével haladva előre a stíluskorszakok szerint.
Azok az államok, amelyek nem kényszerülnek ilyen kacskaringós kerülőutak bejárására, önfeledten pakolják híres vagy annak vélt szülötteiket a papírpénzekre. Európában legalábbis általános szokás volt a népszerű (vagy annak vélt) politikusok és művészek példaképként való használata. A monarchiákban bélyegen és pénzen magától értetődő módon köszönnek vissza az uralkodók; de a svájciak például Le Corbusier ábrázolásából meríthetnek naponta erőt és ihletet, a belgákat pedig Victor Horta építész, a franciákat Gustave Eiffel, a hollandokat a festő Frans Hals lelkesítette – persze csak az euró bevezetéséig. Azt azonban valószínűleg még az osztrák polgárok sem igen tudhatták, kicsoda is a húszschillinges bankjegyről visszapillogó Moritz M. Daffinger. Hogy miért épp a 19. század eleji rézmetsző és portéfestő arca került a mára lecserélt pénzekre, valószínűleg örök titok marad.
A kurtább történelemmel vagy kisebb óriásokkal bíró országok megelégszenek a természeti szépségek és látnivalók, esetleg allegorikus alakok ábrázolásával. Dél-Afrikában oroszlánok, orrszavúk és elefántok kerülnek a papírra, Egyiptom természetesen ókori emlékeivel henceg, míg Madagaszkár vagy a csendes-óceáni Vanuatu az őslakosok népművészetét tartotta méltónak a megörökítésre. Észak-Korea wonjain az örökös elnök, Kim Ir Szen jócskán idealizált portréja mellett fiatal munkások és értelmiségiek tekintenek bizakodva egy szebb jövő felé.
A tárcánkban féltve óvott fecniknek tulajdonképp több köze van a ruhánkhoz, mint az iratainkhoz. A „papírpénz” elnevezés ugyanis megtévesztő: a legtöbb mai bankjegy alapanyaga nem más, mint a pamut. Bár világszerte akadnak államok, amelyek műanyag bankókat használnak, Európában egyedül Románia állt rá erre, Bulgária pedig 2005-ben „hibrid”, papír-plasztik pénzzel rukkolt elő. A legtöbben azonban maradnak a hagyományos gyapjúnál: az ebből készült anyag jóval ellenállóbb és rugalmasabb a közönséges papírnál, kevésbé sérülékeny, mint a műanyag, ráadásul sokkal több biztonsági elem építhető bele.
1988-ban, Ausztriában jelent meg először optikai fóliacsíkkal, „kinegrammal” ellátott bankjegy. Az osztrák ötezres példáját sok ország követte, sőt, mára Kanadától Tanzániáig a hologram is bekerült az eszköztárba. A kilencvenes évek nagy biztonsági leleményei, a vízjegy és a fémszál mára a bankjegyhamisítás elleni harc alapfegyvereivé váltak. Augusztus végéig lehetett például utoljára fizetni fémcsík nélküli ezressel Magyarországon; a februárig még a postákon és a bankokban beváltható régi Mátyás-bankó vesztét szintén a könnyű hamisíthatóság okozta.
A fémszál nemcsak a biztonság miatt lehet előnyös: élénkíti is a papírpénz küllemét. A pénz alapvető, napi szintű esztétikai élményt jelent; a legtöbb országban épp ezért maradnak meg a hagyományos, természethű grafikáknál és a jól bevált zöld, kék, vörösbarna, lilás színeknél. A merészebb rajzolatú, élénkebb színű grafikai design-tervek többnyire a mintapéldányig, vagy jobb esetben egy-egy alkalmi nyomásig jutnak el. Az izgalmasabb grafikájú bankjegyek közé tartoznak a lendületes rajzú cseh koronák, a nyolcvanas években használt, színfoltokra építkező francia frankok, a tradicionális iszlám ornamentikából kiinduló líbiai, vagy a kortársabb, absztrakt számítógépes illusztrációkra hajazó izraeli, svájci papírpénzek.
Sokak szerint a műanyag bankjegy legnagyobb előnye, hogy jóval erőteljesebb színeket tesz lehetővé. A felhasználók általában élnek is ezzel; a legszebb, többnyire mély őszi színeket kombináló darabok Délkelet-Ázsiából, Ausztráliából, Új-Zélandról kerülnek ki. A műanyag egy másik különleges tulajdonságát használják ki a 2005-ben bevezetett új román bankók: a rajzok egy részén ugyanis át lehet látni.
Bár alkalom lenne rá, az Egyesült Államokban nem vezetnek be ilyen radikális változtatásokat az ötdollárosnál. A színkorrekció mellett apróbb módosítás, hogy hasonlóan a többi, már lecserélt bankjegyhez, a hátoldal jobb alsó sarkában egy nagy, színes számjegy könnyíti majd meg a látássérültek dolgát. Eltüntetik a „glóriát” is Lincoln feje mögül. Vízjegy és fémszál, valamint mikroírás és sorozatszám fogja megnehezíteni a hamisítók dolgát. Az azonban nekik is jó hír, hogy mivel az amerikai dollár bolygónk legelterjedtebb pénzneme (körülbelül 770 milliárd dollár mozog a világban), az USA jegybankja meg sem próbálja összeszedni a régi bankjegyeket. Így viszont joggal tehető fel a kérdés: mi szükség van az újakra?
Hozzászólások