Design

Amikor megérkezem a galériába, a kurátorok és Érmezei Lili Zoe, a fotós épp elmerülten rendezgetik a másnap megnyíló kiállítás képeit. Lili nyár óta Budapest és Helsinki között ingázik és folyamatosan külföldön dolgozik, de a diplomaprojektjét Budapesten is be akarta mutatni, így találtak egymásra a Telep szervezőivel. Az interjúra a galéria babzsákjaira ülünk le, és azon kapom magam, hogy tátott szájjal hallgatom Lilit: a huszonéves kora ellenére elképesztően profi fiatal fotós lelkesedését, elkötelezettségét és energiáját látva nem is kérdés, hogy miért ájul el tőle máris New Yorktól Párizsig a művészvilág. Aki nem hiszi, nézze meg a saját szemével ma este fél 8-kor a Telepen.

Még csak idén tavasszal diplomáztál, de dolgoztál már itthon art directorként, Milánóban divatfotósként, nyáron Párizsban volt kiállításod, meghívtak New Yorkba, ráadásul most félig Finnországban élsz. Hogy csináltál ilyen fiatalon már ennyi mindent? Mit tartasz ezek közül a legfontosabb tapasztalatnak?

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia mesterszakán diplomáztam idén tavasszal, és tavaly Erasmus ösztöndíjjal voltam Milánóban, ahol divatfotósként is dolgoztam egy olasz ügynök segítségével. Ott keztem el a divatfotóval foglalkozni, és ez máig inspirál a munkámban. Világéletemben a nőiség, a női test, a testkép volt a legfontosabb témám - a legújabb, Body Borders című anyagom is a hagyományos divatfotó, a fotós és a modell viszonyát vizsgálja.

Ebből nyílik kiállítás december 8-án a Telepen, ugye?

Igen. De ugyanezt az anyagot hívták meg a 2012-es krakkói divathétre, nyáron kiállították a Párizsi Magyar Intézetben néhány másik sorozatommal együtt, és meghívtak a New Wave fotófesztiválra Londonba és Krakkóba, illetve New Yorkban is bemutathattam a képeket számos galériának.

Van rálátásod a nemzetközi fotós életre, hogyan látod a különbségeket, milyen lehetőségek vannak itthon és külföldön?

Azt hiszem, pont ez a New York-i pályázat a leglátványosabb példa arra, hogy itthon mennyivel nehezebb művészként... Finnországban, ahol nyár óta élek, nagyon okosan és tudatosan támogatják a kortárs művészeket, rengeteg energiát és forrást fektetnek a kultúra fejlesztésébe. Egy ilyen pályázatot nyertem meg én is: a Finnish Fund for Art Exchange nevű szervezet finn és Finnországban élő külföldi művészeket támogat, hogy nemzetközi tapasztalatot szerezzenek és kiállíthassanak. Általuk jutottam ki a New York-i fotófesztiválra, ahol nagyon komoly szakmai találkozókon volt alkalmam fantasztikus galeristákkal megismerkedni, és mivel mindenkinek nagyon tetszettek a munkáim, úgy tűnik, hogy a segítségükkel Amerikában is folytatódhat majd a projektem.

Úgy látom, hogy Magyarországon nagyon nagy szerencse kell ahhoz, hogy az ember támogatást találjon. Itthon például az az általános, hogy művészként saját magadnak kell finanszírozni a munkádat. Az szerintem alapvető, hogy egy kiállításon műtárgy minőségben rakd ki a képeidet, de ez sokszor hatalmas anyagi befektetés, amit nagyon kevés ember engedhet meg magának. És még nem úgy látom, hogy ez könnyen megtérülhetne.

Erre te azt a megoldást választottad, hogy a független művészeti projektek mellett a reklámszakmában kezdtél dolgozni.

Még az egyetem mellett kezdtem el dolgozni a Laboratory Ideas kreatív ügynökségnél, ahol két évig voltam art director, és nagyon nagy brandekkel dolgozhattunk. Amellett, hogy természetesen a megélhetés szempontjából is fontos volt egy ilyen munka, művészként is nagyon jó platformnak tartom. Úgy gondolom, hogy a reklám egy óriási csatorna, ahol eljuttathatod az üzeneted a közönséghez. Ha jól használod a reklámot és jó dolgokat csinálsz, akkor rengeteg embert szólíthatsz meg. Ezért a reklámos munkáimat egyáltalán nem ballépésnek tekintem, ez egy nagyon tudatos döntés volt, ahol olyan tapasztalatokat szereztem, amik máig inspirálnak. Sőt, azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy fogok még ezzel foglalkozni.

Persze az is számít, hogy egy nagyon inspiratív szellemi közegbe kerültem a Laboratorynál. Nagyon hálás vagyok a cég vezetőjének, aki mindig is támogatta, hogy független művészként dolgozzak náluk, azt hiszem, máshol ezt nem tehettem volna meg ilyen könnyen. Nagyon nagy szerencse, ha az ember ilyen segítőket talál, és művészként meg tud élni és alkotni, ami itthon tényleg nehéz.

Finnországban és Amerikában is azt tapasztaltam, hogy egyre nyitottabbak az emberek arra, hogy művészetbe fektessenek. Itthon ez hiányzik, de talán látok fejlődést, sok a nagyon jó független kezdeményezés. Egyre többet keresnek, egyre több a megjelenési lehetőség, például tegnap a Cékl’Art projekt keretében nyílt egy csoportos kiállításom egy általuk kiadott könyv megjelenése apropóján, ami a fiatal kortárs képzőművészeket próbálja közelebb hozni a közönséghez. Januártól pedig a Nessim galériával dolgozom majd együtt, akik a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának pályázatán választottak ki.

Fent: Érmezei Lili képei a Párizsi Magyar Intézet "Változtass gyönyörűvé" kiállításán, 2011. szeptember 23 - október 22.

Van időd most egyáltalán másra, a sok kiállítás mellett? Te foglalkozol a saját munkád menedzselésével is?

Igen, nincs galériám, éppen ezért most az egyik célom pont az, hogy találjak olyan segítőket, akik levennék a vállamról ezeket a feladatokat, mert ez nagyon sok időt elvesz. Nyitott vagyok minden megkeresésre, remélem hamarosan létrejön az a találkozás egy galériával, akikkel működik majd a kémia...

A Telepen Szert Liliékkel láthatóan megtaláltátok a kémiát... Mesélj kicsit erről az anyagról.

A Body Borders egy fotográfiai kísérlet, ami a női testkép és a hagyományos modell-fotós viszony kiszolgáltatott, alárendelt helyzeteit vizsgálja. Azt a kérdést tettem fel, hogy milyen, amikor én mint fotós a fizikai jelenlétem nélkül szellemi partnerként instruálom a modelljeimet, mi a jelentősége a fotós személyének ebben a folyamatban. A projekthez médiumként a Skype-ot használtam, hiszen webkamerával lehetek a legkevésbé “jelen” a térben.

Volt, amikor teljesen más országból, vagy Budapest teljesen más részéről, de mindenképpen a távolságot felhasználva instruáltam a modelleket, akiket arra kértem, hogy egy bevilágított műteremben, teljesen egyedül egy fehér háttér előtt vetkőzzenek le, és próbálják megélni a saját testüket. Arra voltam kíváncsi, hogy hogyan tudnak feloldódni, az intimitás megjelenését kerestem egy ilyen személytelen, üres térben.

Éppen ezért ez nem csak egy fotográfiai, hanem egy pszichológiai kísérlet is, amelyben a nőket vizsgálom női szemmel, és arra is megpróbálom felhívni a figyelmet, hogy fotósnak lenni milyen nagy felelősség. Felelősség, amikor hagyod, hogy megnyíljon valaki, amikor modellként ezek a nők beengednek az intim terükbe, és a sorozat éppen ezért nem is ér véget azzal, hogy leraktam a kamerát - ugyanilyen fontos az is, hogy hogyan beszélek a képeimről, hogy hogyan publikálom őket.

Egyszer azt mondtad, hogy egyszerűen szép képeket csinálni nem nagy cél, és ez a sorozat is egy nagyon hangsúlyosan konceptuális munka.

Konceptuális fotográfusnak tartom magam, mindig egy erős koncepció vezérel. Sokkal fontosabbnak tartom ezt, mint hogy jól exponált, szép és nézhető képeket készítsek. Persze az esztétikum is nagyon fontos, de azt vallom, hogy attól vagyok fotós, hogy állítok valamit. Ez olyan, mint egy tudományos tézis. Megfogalmazunk egy hipotézist, csak nem leírjuk, hanem a fotóval járjuk körbe a témát. Egy szép madárképben nincs kérdés feltevés, ott egy kész választ kapsz: egy szép képet, amivel nincs semmi dolgod, csak elfogadni a szépségét, és kitenni a faladra.

Azért van, aki a te képeidet tesz ki a falára? Adtál el már képeket? 

Szerencsére egyre több helyre hívnak, egyre több a kiállítás, a bemutatkozási lehetőség, egyre több vásárra viszik a munkáimat. És most már vásárolnak is befektetők, főleg külföldiek. Többnyire magán műgyűjtőknek adok el, ritkán keresnek magyarok.

Mi most a legfontosabb célod a közeljövőben?

A művészet. Igazából az a cél, hogy eljussak egy olyan szintre, hogy művészként meg tudjak élni, hogy az egyik projektből befolyt pénzt a következőre fordíthassam. Ez nagyon nehéz, de úgy gondolom hogy Finnország és Magyarország okos kombinációjával talán menni fog. Folytatom a Body Borders anyagot is, remélem, hogy Amerikában. New Yorkban imádták a kurátorok, több munkát is megmutattam nekik, és bár az persze lehetetlen, hogy mindent jónak tartsanak, mindegyiküknek más tetszett. Egy sorozat volt, amit mindenki kiemelt: a Body Borders-t. Azt mondták, hogy formabontó új anyag, kiváló irány, ezt kell csinálnom.