Képzeljünk el egy agyonfrusztrált, meglehetősen szótlan fiatalembert, aki egy piros masnival átkötött gyümölcskosárral indul útnak, hogy életében először találkozzon apjával, majd szupermen pulcsiban, vérző orral egy kórházban köt ki, arról fantáziálgatva, hogy azzal a rózsaszín fülbevalós nővérrel fogja leélni az életét, aki feltörölte a padlóról a vizeletmintáját. Közben mankós robotok invitálnak léghajóra, felbaktat egy ló a nagymama szobájába, képbe kerül egy pufidzsekis, afroamerikai mostohahúg, és Superman megöli magát. Képzeljük el a kamaszodó Charlie Brownt egy 36 éves testébe zárva, Snoopy nélkül. Na, ő Jimmy Corrigan.
Jimmy Corrigan szuperhős-maszkban, azokban a percekben, amikor apja elhagyja a családot
Chris Ware első önálló kötetes képregénye - a “Hívj vissza! Anyád.” szövegbuborék első betűjétől a “number 1 dad” póló mókusrajzáig - profi munka. A történet nem mai, a rajzfilmesként is ismert szerző már 1993-től folyamatosan publikálta saját képregény füzetének (Acme Novelty Library) oldalain, majd 2000-ben egy kötetben adta ki Jimmy életének zavarba ejtően szerencsétlen epizódjait. Chris Ware 2001-ben megkapta a Guardian Magazin első könyves íróknak járó díját, képregényét a Time top 10-es listáján jelenleg csak a Watchmen és a Sandman saga utasítja maga mögé.
Az ironikus címadás csak egy lankás felvezető Chris Ware groteszk világába. Jimmy Corrigan egy kedves és jószándékú, de félénk srác, aki úton-útfélen borzasztó és abszurd helyzetekbe keveredik. Egy irodafülkében tengeti munkaóráit, a piros telefonon keresztül kizárólag tirannus anyjával kommunikál, és csak álmodozik arról, hogy kolléganője meztelenül szolgálja fel a nutellás kenyeret a tévénézéshez. Egyhangú életét egy sokkoló levél kavarja fel: még gyerekkorában lelécelt apja szeretne újra találkozni vele. Ettől a ponttól kezdve a cselekmény két szálon fut tovább. A főszál marad Jimmynél, csakhogy azt is a flashback különböző variációi szövik át, vágyakat, szürreális képzelődéseket, emocionális kivetüléseket mosva össze a valósággal. A történet másik fonala a századforduló Chicagójába, az 1893-as világkiállítás színhelyére repít vissza: az elveszett generáció Amerikájának történelmi tablója, és a nagyapa szeretet nélküli gyermekkora adja az aláfestést Jimmy frusztrációihoz. Chicago az újvilág felfedezésének 400. évfordulóját ünnepli, Chris Ware lenyűgöző egész oldalas grafikákat szentel a “Fehér Város” impozáns, stukkós acélcsarnokának, mely fennen hirdeti a megingathatatlanságot. Éppen ennek az emblematikus épületnek a tetőteraszán vesz végzetes fordulatot a Corrigan család sorsa, és nyer egy csapásra értelmet az előzmények-következmények megkevert láncolata. A két szálat nemcsak a vérvonal, és a történetbeli megfeleltetések, de Jimmy gyermeki attitűdje is szorosra fűzi. Chris Ware egész életművére jellemző a gyermeki lélekkel és gondolkodásmóddal való teljes azonosulás.
Eseménytelen képkocka a könyvből
A Jimmy Corrigan-t korántsem a terjedelme miatt nehéz végigolvasni. A megcsavart narratíva, a képrejtvények, a vizuális metaforák boncolgatása gyermeki örömmel tölti el az edzett képregényolvasót, aki kezdetben hosszú perceket szán egy-egy infografika felfejtésére, és borzasztóan élvezi az asszociáció alapú panelrendezést, de a sokadik szétalázós-pofáraeséses kockasor után nem bírja tovább. A paranoiás Jimmy történetén keresztül olyan elviselhetetlen mértékben zúdul ránk a kilátástalanság, a magány és az üresség egyvelege, hogy időről időre egyszerűen le kell tennünk a könyvet, ha nem akarunk depresszió-túladagolástól kifordulni a fotelunkból. A történetmesélés agyzsibbasztóan lassú, 380 oldalon jut idő részletezni, hogy Jimmy a vécén/ágyon/padon/repülőn/asztalnál/ablak előtt ül, és szerencsétlenül néz maga elé. A legtöbb képkocka szöveg nélküli, éreztetve, milyen elviselhetetlenül lassan vánszorog az idő. Ezt felerősíti a hangsúlyos keretezés, akár többszörösen is, egy képkockán belül, mely még inkább ketrecbe zárja az egyébként is elszigetelt főhőst. Jellemzőek az olyan hangulatteremtő elnyújtott képsorok, mint pl. az ablakpárkányról lecsöppenő esőcsepp, és a nyomasztó bevillanások, mint pl. az amputálás az első világháborúban. A szabályos panelszerkesztés mellett a szöveg mintha másodlagos szerepet játszana. Nincs egyetlen “szokványos” párbeszéd, gyakoriak a dialógusokat megszakító zavart csendek. Tökéletesen illusztrálja ezt az apával való találkozás “nagy pillanata”, amely gyakorlatilag az apa boxmeccs kommentárjaiból és a kocsmacimbora asztmás köhögőrohamából áll össze.
A Jimmy Corrigan különleges viszonyt ápol a superman identitással, a figura több kontextusban is feltűnik. A képregény durva felütéssel indul, már az első oldalakon szertefoszlik a szuperhős apáról alkotott kép. A hatéves Jimmy ”fergeteges” superman show-ra érkezik anyukájával, a dedikálás során a jelmezes ripacs elcsábítja a magányos szülőt, ágyba viszi, majd másnap reggel kisurran a hálószobából. De távozás előtt még átnyújtja a müzlit majszoló Jimmynek az esti haknizáshoz használt szuperkellék-szupermaszkot, hadd örüljön. Egy későbbi kockán egy jelmezes alak integet hősünknek egy felhőkarcoló tetejéről, elrugaszkodik, de ahelyett, hogy a csillagokig hasítaná a párás levegőt, arccal csapódik a betonba. A szupermen pulcsi végül Jimmyre kerül, teljes egészében fonákját mutatva a szuperhős ideálnak.
A várost bemutató képsorok
A képregény stílusa a 20-as, 30-as évek képregénykultúráját és reklámgrafikáit idézi. Statikus képek, minimalista háttér, erős kontúrok, telített színek. Chris Ware olyan neves elődöket követ, mint a Little Nemo alkotója, Winsor McCay vagy Snoopy teremtője, Charles Schulz. A történet kezelés Richard McGuire klasszikus darabjáig, a non-lineáris szerkesztés alapművéig nyúlik vissza. A Here egy hétköznapi amerikai ház hétköznapi szobájának egy sarkát mutatja be a történeti időn keresztül. Az egymásba csúsztatott képkockák nem követik a kronológiát, a 60-as, 70-es évek összekeverednek jövővel és az ember előtti korokkal. Chris Ware hasonló technikát alkalmaz a két történeti idő egymásba vezetéséhez, azonos épületeket, helyszíneket különböző korokban jelenít meg, egy-egy panelen előre- vagy visszautaló tárgyakat szerepeltet. Egy építész pontosságával idézi meg a múlt századi Chicagót, vagy a 70-es évek Amerikájának elhagyatott hamburgeres megállóit, a kietlen, lehangoló városrészeket.
Jimmy fantáziai arról, hogyan nézhet ki az apja
Néhány vonallal rajzolja meg a karakterek arcát, kockáról kockára minimális változtatásokkal dolgozik. Chris Ware zseniálisan játszik az ikonszerű arcokkal, képregényes berkekben még az is szárnyra kapott, hogy neki köszönhetjük Stewiet a Family Guy-ból, és gyakorlatilag felülmúlhatatlan szintre vitte a képregénykockák különböző méretvariánsainak mozaikszerű egymás mellé rendezését. A panelszerkesztés sokszor az építészeti rajzok és az infografikák rendezőelvét követi. A képregény kiaknázza ez utóbbi minden előnyét, látványosan sűrít egyetlen képbe nagy mennyiségű információt, így sikerül egyetlen infografikában bemutatni a Corrigan család történetét, szimbólumokkal elvezetni az olvasót a családi titokig.
Chris Ware a történetet vintage betétekkel “lazítja fel”. Fiktív reklámplakátokon ironikusan reflektál saját teremtményére (hozzátéve: az egész képregény egy fájdalmas ironikus önreflexió), a mellékelt kivágható papírmodellekből a képregény díszleteit ragaszthatjuk össze. Beemeli korábbi képregényeinek jellegzetes figuráit (Quimby the Mouse), a történetbe további miniatűr történeteket, diavetítést illeszt, megeleveníti a századeleji reklám, kabaré és mozi képi világát.
Ha valaki ennél nagyobb kihívásra vágyik, akkor ajánlom az infografikákban tobzódó Building Stories-t, mely egy chicagói épület és lakóinak történetét mutatja be, szó szerint a falakon keresztül, vagy a San Fransisco-i íróiskola freskóját a kommunikáció evolúciójáról. Van mit böngészni rajtuk.
Hozzászólások